Fejér Megyei Történeti Évkönyv 13. (Székesfehérvár, 1979)

Aranyné Magyar Zsuzsanna – Degré Alajos: Balinka (Mecsér, Eszény, Gyón)

épített fabarakkokba (ezek még 1939-ben is használatban voltak), majd az egyszobás munkáslakásokba szívesebben telepített más vidékről jövő­ket, az ország 1920-ban elveszett részeiből áttelepülő nem magyar hono­sokat, néha nem magyar nemzetiségűeket is. Ez utóbbiaknak már volt a bányamunkában gyakorlata, de teljesen ki voltak szolgáltatva a vállalat­nak. Az ellenszegülőt azonnal elbocsátották, a lakásból is ki kellett men­jen és kenyér nélkül maradt. A bánya munkásainak száma 1928-ban 150— 160, 1930-ban már 361 volt; 1940-re a 650-et is meghaladta, volt hónap, amikor a 786-ot is elérte. A munkabérek alacsonyak voltak. 1930-ban, a válság kezdetén, az addig egy műszakra eső átlagkereset 4,45 pengőről 4,23 pengőre esett vissza, ami különösen a segédvájárok és csillések számára volt súlyos. A bányászok kérték a bérek emelését, illetve a szénilletmény pénzzel meg­váltását, ennek elutasítása miatt 1930. november 3-án Csikós Ferenc, a béremelést kérők vezetője a bányászokat a termelés csökkentésére be­szélte rá. Öt azonnal elbocsátották, mire a munkások közül 183-an (főleg bakonycsernyei lakosok) sztrájkba léptek. A főszolgabíró által november 5-én megkísérelt egyeztető tárgyalás eredménytelen maradt, a csendőrség nagyobb erői állandóan a bánya környékén tartózkodtak. Több munkást is előállítottak. A részvénytársaság igazgatósága móri és környei bányá­szok munkába állításával próbálta a sztrájkolok helyét pótolni, de a terme­lés 40%-kal csökkent. November 10-én a bányász szakszervezet titkára közvetítésével egyezség jött létre, melynek során a vállalat némi béreme­lést ígért a gyakorlott csillések és segédvájárok számára. ígérte, hogy sen­kit nem bocsát el, de a bakonycsernyeiek újbóli munkába állítása csak fo­kozatosan fog megtörténni. Csikós Ferencet azonban csak abban az eset­ben veszi vissza, ha az ellene izgatás miatt indított eljárást megszüntetik, vagy a perben felmentik. A bakonycsernyei sztráj kólókat azonban csak lassanként, megaláztatások árán vették vissza, a bérek pedig a válság fo­kozódásával tovább csökkentek. 1938-ban az egy műszakra eső átlagbér már csak 4,01 pengőt tett ki. Ezt követően a bérek ismét emelkedni kezd­tek, de a műszakonkénti átlagbér csak 1942-ben, a pénzromlás idején emelkedett 5,47 pengőre. A bányászok elégedetlenségét mutatja, hogy 1934-ben kommunista szervezkedés címén 14 újtelepi lakost letartóztattak. Az 1930-as sztrájk eredménytelensége azonban megingatta a bányászoknak a Szociáldemok­rata Pártban való bizalmát. 1940-ben a képviselőházban Papp József nyi­las képviselő interpellált a kisgyóni bányászok érdekében. Az interpellá­ció nyomán kivizsgálták a kisgyóni bányászok helyzetét, de sorsukon ez sem javított. Az interpelláció puszta demagógiának bizonyult. 1939-ben még mindig csak 40 munkáslakás volt a telepen. Kamatmen­tes kölcsönnel és némi anyagjuttatással segítette azonban a vállalat 90 bányásznak a szomszédos Sikátor-telepen való sajátházépítését. A bá­nyavállalat szociális létesítményekkel próbálta a munkásságot megnyug­tatni, de például a munkásfürdő mindössze egy medencéből és 4 zuha­nyozó fülkéből állt. A kultúrházban cserkész-, levente- és lövészotthon működött. Volt olvasókör és filmvetítő helyiség, de a könyvtár felszerelt­ségéről és a filmvetítések gyakoriságáról nincsenek adataink. 1943-ban megalakult a Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsé­gének kisgyóni szervezete 23 taggal, Sprőder György vájár vezetése alatt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom