Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Közlemények - Farkas Gábor: Nemzetiségi viszonyok Fejér megyében 1848 – 1868 között

A székesfehérvári szerbek körében — éppúgy, mint általában a Dunántúlon élőknél — szinte letelepedésük óta élt a hazatérés gondolata. A várost csak olyan ideiglenes helységnek tekintették, ahol egyelőre élniök kell, és kedvező alkalommal vagyonukkal együtt térnek majd vissza a délszlávok által lakott felszabadult hazába. Megemlítjük, hogy a székesfehérvári szerbek ingó vagy ingatlan vagyont nem is gyűjtöttek. Főleg az iparosok, a kézművesek váltották pénzre termékeiket, s azt odahaza őrizték. Később, a nagy vállalkozások korában sem voltak hajlandók nagyobb ipari műhelyeket, gyártelepeket vagy kereskedelmi vállalkozásokat alapítani. A fehérvári szerbség 1848-ban, a horvát sereg közeledtére nemzeti mozgalmat indított, melynek vezére a hitközség feje. Odzsics Tivadar lelkész volt.'

1 A város polgárságának nagyobb részében 1848 őszén — Jellasich közeledése hírére — a nemzeti ellenállás gondolata érlelődött. A város magyar és német lakói egyértelműen a fegyveres védelem mellett döntöttek, és ennek értelmében cselekedtek. Nemzetőrök körében hasonló hangulat uralkodik. A nemzetőrség tisztikarában tevékenykedő Eischl, Kőhler, Schaller, Braun, Kőnig, Pappenberger, Ullmann nevű egyének éppen olyan szilárd elhatározással álltak a magyar nemzeti ügy mellé, mint akár Hadhalmy, Hamvassy, Boross vagy Fekete, akik a város megújult kormányzatában működtek. A városban elterjedt a hír, hogy a délszláv nemzeti törekvéseket a helyi szerb lakosok támogatják. A város körüli védelmi erődítményeken dolgoztak fehérvári polgárok, s ott a szerbek között lázító hangulat uralkodott. Ezt egy Simonovits nevű polgár meg is fogalmazta. Azt mondta többek között a körülötte levőknek, hogy az ellenség hadd jöjjön Székesfehérvárra, az majd agyonveri a gazdagokat, akikért egyébként sem kár. Amikor a városi hatóság a nyilvánvaló lázítót meg akarta büntetni, a szerbek a horvát táborba küldöttséget menesztettek és Simonovits védelmét kérték. Egy Horvátovich nevű őrnagy levelet küldött a városnak, és erre a lázítót kiengedték a börtönből. Ez a tény is jelzi, hogy a székesfehérvári szerbek és a horvát katonai tábor között a kapcsolat Jellasich székesfehérvári bevonulása előtt már fennállott. A szerb mozgalom élén álló lelkész. Odzsics Tivadar a horvátok székesfehérvári bevonulása előtt négy napig nem tartózkodott idehaza, de a korábbi hetekben is gyanús küldetéseket hajtott végre. A városi hatóság a szerb pap politikai magatartását, de a szerb városrész mozgalmát is régóta figyelte, és nem volt vitás, hogy Odzsics az illir mozgalommal rokonszenvezve, annak fegyveres megvalósításához igyekezett az utat előkészíteni. Az illir mozgalommal való rokonszenvezésük városszerte közbeszéd tárgya volt, így annak enyhítésére a szerbek hűségnyilatkozatot is kiadtak, de ez nem oszlatta el a polgárság gyanúját/ A szerbek ekkori viselkedése, a róluk elterjedt hírek szolgáltak alapul Tóth Lőrincnek, hogy a képviselőházban Székesfehérvárt (október 5-én) gyáva és áruló városnak nevezze, ahol ,,tárt karokkal fogadták" volna a horvátokat. A későbbi események megcáfolták Tóth Lőrinc állítását, hisz Jellasich helyőrsége lefegyverzését, majd az 1849. évi haleszi felkelést a város lakossága nemzetiségre való tekintet nélkül egyöntetűen támogatta. A haleszi felkelés után elfogott és kivégzett polgárok között német, magyar és szerb származásúak voltak;' Az ellenforradalom nem tett különbséget a magyarság és a nemzetiségek között, ha azok a forradalom ügyét képviselték. így váltak a magyar sza-