Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Erdős Ferenc: A polgári forradalom és szabadságharc története Fejér megyében 1848 – 1849

első széna, sarjú pedig soha sem kaszáltathatik". A helységben megjelenő megyei deputáció előtt az uradalmi tiszttartó kijelentette: a parasztok kérelmét el kell utasítani, mert az úrbérrendezés már befejeződött. A küldöttség a határszemle során megállapította, hogy ,,,a panaszkodóknak tetemes sérelmeik vannak". A szántóföld homokos, sőt egy része annyira „szélhordta és kövecses, hogy termőföldnek egyáltalán nem használható", a másik része állandóan víz alatt áll. A legelőn termő fű „ritka és apró", a legelőfoglalás még most is jól látható. („"Újított barázda vonás teszi a jelt.") A juhászok az uradalom birkáit gyakran a parasztok legelőin hajtják keresztül, s az így okozott károk is jelentősek. A kaszálókat is megtekintették, s itt is a parasztok állításának megfelelő viszonyokat találtak. A deputáció jelentését követően hathatós intézkedésre nem került sor. Hercegfalva lakossága, mivel az áprilisi törvények az úrbérrendezés során az uradalom visszaéléseit — legelőfoglalás, a kaszáló terület kirívó megcsonkítása — szentesítették, a rendezés megsemmisítését követelő perüket be sem adhatták az alispáni úrbéri bírósághoz.

89 A bicskei uradalomhoz tartozó Mány helység lakossága ismét tiltakozott a határrendezés ellen, mert „elviselhetetlennek" tartották a visszaéléseket, a sérelmek sokaságát. Mozgalmuk az 1845—1846. évihez képest mérsékeltebb formában jelentkezett. 35 telkes gazda fordult a megyei bizottmányhoz, s elsősorban a legelőterület megcsonkítása ellen tiltakoztak. A község határához tartozó ún. Sajgói rét részben a beteg állatok legelője, részben a helység kaszálója volt. Az uradalom viszont közel kétharmad részét elcsatolta, s csupán egyharmada maradt a községé, de úgy, hogy az uradalom részét is a lakosok voltak kötelesek lekaszálni, felgyűjteni és behordni. Az igavonó állatok legelőjét — a „Kisszuglyai" és a „Döbönkuti" réteket — az uraság majorsági kaszálónak használta „nem kis fogyatkozásunkkal" — jegyezték meg a mányiak. Az erdő egy része, mely a helység legelője volt, kiirtásra került új erdőművelés céljából. Erdőtelepítésre — noha az irtás óta hat esztendő telt el — nem került sor, a területet az uradalom bérbe adta. A község határának Bicske és Örspuszta felé eső részéből „egy nagy darab rész elfoglaltatott", az uradalom birkanyájai a határban mindenfelé legelnek, úgyhogy „vonós marháink elől mindent felemésztvén" — panaszolták az aláírók. Erdőhasználati joguk korlátozása ellen is szót emeltek.

90 Gróf Batthyány Kázmérral, a helység földesurával a határrendezés során 1845-ben szembeszálló mányiak esete is példázza: a majorsági és az úrbéres földek elkülönítése a tiltakozások, a szervezett mozgalmak ellenére a forradalmi átalakulást megelőző esztendőkben, az esetek többségében az uradalmak céljait s nem a jobbágyok életkörülményeinek és gazdálkodási viszonyainak pozitív tartalmú változását szolgálták. A kisebb királyi haszonvételek elleni tiltakozás a bor- és húsmérések nyitásának sorozatát váltotta ki a megyében. A földért, a legelőkért indított osztályharc mellett, sokszor azzal párhuzamosan jelentkező „kihágások" a feudális maradványok forradalmi felszámolását tűzték ki célul. A megyében a zámolyiak határozata példázza leginkább az elmondottakat. „A zámolyi lakosság a kihirdetett nép szabadságot arra használta, hogy most már nékiek az ég adta földön mindent szabad, azonnal maguk közt tanácskozván, s azt végezték, hogy már most Zámolyon kinek módja van,