Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Erdős Ferenc: A polgári forradalom és szabadságharc története Fejér megyében 1848 – 1849

nek kifejezője volt, az emberöltők óta tartó küzdelem a földért, az úrbéres osztályhelyzet eléréséért újból és újból megfogalmazódott. Az utolsó rendi országgyűlésen megalkotott törvények — különösen a IX. tc. — az elégedetlenség láncolatát váltották ki Móron is. A majorsági jobbágyok, zsellérek, üres kézzel, föld nélkül maradtak. Antagonisztikus ellentmondásként a volt úrbéres jobbágyok birtokába 2160 hold szántóföld került, míg az uradalom földesurainak tulajdonában 4892 hold szántó ma­radt. Az allódiumhoz tartozó szőlőterület 1390 hold volt. A szántóterület mintegy 69%-a továbbra is a „százszor szent" majorsági birtokot alkotta, s így érthető, hogy a nemzetőrség szervezése során a móriak közül többen is kijelentették: mindaddig nem engedik magukat összeírni, míg „jogtala­nul" elvett földjeiket a földesurak vissza nem adják. A mezőváros nem­zetőrsége feladatát — a rend és a fegyelem biztosítását — nem tudta be­tölteni, de nem is tölthette be, mert tagjainak érdeke a hűbéri maradvá­nyok teljes fölszámolásával esett egybe. Ezt bizonyítja a móriak áprilisoan kezdődő s májusban kiteljesedő mozgalma is, amely a megyei parasztmoz­galmak egyik legjelentősebbike volt. Április 24-én négy móri lakos az állatokat a tilos vágásba hajtotta, az uradalom vadászai elfogták és megzálogolták a tilosban legeitetőket. A va­dászok fellépésére szőlőkarókkal, vasvillákkal felfegyverkezve — nagy tö­meg kíséretében — válaszoltak, s a zálog visszaadására kényszerítették a jágerokat. A húsvét másnapján lezajlott események a parasztok megmoz­dulásának nyitányát jelentették. A megyei bizottmány május 2-án értesült az erdőpusztításról, a legel­tetésről és a lakosság vadászatáról. A törvényhatóság a járási főszolgabírót és két esküdtet azonnal a helyszínre rendelt azzal a feladattal, hogy mi­előbb állítsák helyre a rendet s győzzék meg a népet tettük helytelen és büntetendő voltáról. A deputáció erőfeszítéseit a forrongó lakosság figye­lemre sem méltatta, sőt a megye képviselői a mezővárost sietve el is hagyták, mert az egybehívottak körében nagyfokú ellenállást tapasztaltak; küldetésük tehát eredménytelennek bizonyult. Stajerer Márton utasítására a kondás a marhákat a tilos vágásba haj­totta, a földesurak tudta és engedélye nélkül az évenként felszabadítani szokott legelőt két társával együtt „kicégerezte". Vajaipuszta lakói is csat­lakoztak a móriakhoz. A helyi parasztmozgalom szervezett voltára utalnak a tények is: csoportosan jártak az erdőbe és rakták meg fával szekereiket, sőt a szomszédos helységeket is földesuraik elleni föllépésre ösztönözték. Egy móri lakos még a Keresztesen lakó atyafiát is „meghívta" az urada­lom erdejébe; megrakott szekereikkel a vadászok elfogták őket. Ilyen vi­szonyok között szinte természetes, hogy a három tagú megyei küldöttség képtelen volt a móriakat „megfékezni, jó rendre téríteni", különösen ak­kor, amikor a mozgalomban résztvevők száma meghaladta a 600 főt.' 0 Az áprilisban kezdődő, majd egyre inkább kiterebélyesedő mozgalom­ról — amely tiltakozás volt a faizás, a szűkös legelőterület ellen — a me­gye első alispánja az alábbi jelentést küldte a belügyminiszternek: „A sár­melléki felső járásban a csend és a rend fenntartására megbízott választ­mány által jelentvén, hogy Móron számos lakosok által az erdőben na­gyobbszerű bitorlások, falopások és a leggyengébb vágásoknak . . . erősza­kos legeltetése és tolvaj puskások a rendet, a tulaj donnák biztonságát any­nyira felzavarták, hogy a legerélyesebb intézkedések haladék nélküli alkal-

Next

/
Oldalképek
Tartalom