Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)
Közlemények - Farkas Gábor: Nemzetiségi viszonyok Fejér megyében 1848 – 1868 között
litás dominált és be kell vallani, hogy a magyar dolgozó osztályok képviseletét is joggal a román pópákkal vélte megoldani. Beszédének realitása azért is elvitathatatlan, mert a közgyűlésben csak a magyar nemesség utódai foglaltak helyet, ahol nem volt képviselete a felszabadult magyarjobbágyságnak. A kolozsmonostori pópa általában a dolgozó osztályok érdekei mellett nyilatkozott, és mellőzte a nemzetiségi szempontokat, illetve csak annyiban kapcsolta össze követelését a nemzetiségi kérdéssel, amenynyiben a román dolgozó rétegek érdekei osztályszempontból ezt megkövetelték. A Kolozs megyei románság sérelmeit Fekete János és több társa szenvedélyes hangú tiltakozásban fejtik ki. Ebben szerepelt a nyelvi kérdés, a jogi egyenjogúság, az arányos képviselet a bizottmányban, de számukra a legfontosabbat, az Unió elleni tiltakozást is megfogalmazták. Fekete hangoztatta, hogy e kérdéseket nemcsak Kolozs megyében vetik fel, hanem egész Erdélyben, mert ezek a románság általános követelései. Más forrásokból is tudjuk, hogy az Unió elleni tiltakozás mélyen élt a románság körében, hiszen annak megvalósulása keresztezte volna a románság nemzeti törekvéseit. A románok tiltakozásai végül is odavezettek, hogy a magyar vármegyei vezetés állástfoglalt a Kolozs megyei románok egyenjogúsága mellett. Feliratot szerkesztettek, melyben a főispán kifejtette, hogy az itteni lakosság „legforróbb óhajtása, hogy a közöttünk élő román testvérek nemzetiségi igényeit megoldva lássák, és kimondják, hogy a hazánkbeli román nemzet minden élő nemzetekkel együtt teljesen egyenjogú legyen."'' 1 A vármegye nacionalista magyar közigazgatása kénytelen volt meghátrálni a román nemzeti követelések előtt Kolozsváron is. A példák számtalanját lehetne felhozni arra, hogy a nemzetiségi követeléseknek a magyar uralkodó osztályok kénytelenek voltak engedni, különösen a vármegyékben. Igen súlyossá vált a helyzet Torda megyében, ahol a törvényhatóság lakosságának háromnegyed része volt román. Az 1848-as bizottmányból itt 102 főt sikerült összhívni, akik egytől egyig magyar birtokosok vagy a magyar nemzeti fejlődést elismerő román értelmiségiek és birtokosok voltak. Az 1861. évi áprilisi bizottmányi közgyűlésen a román nemzetiségű Móga János javaslatot terjesztett be, hogy a bizottmányt 323 főre egészítsék ki, hisz ezzel lenne teljes a vármegye képviselete. Móga javaslatát több ellenvetés után a 48-as főispán javaslatára (gróf Torockay Miklós) el is fogadták. így a Torda megyei bizottmányba 221 fő román bizottsági tag került be, s ennek a tömegnek óriási súlya volt. Ez a tábor olyan nagy ellenzéket képviselt, amellyel szemben a vármegye magyar vezetésének fellépni szinte lehetetlen volt. A román ellenzék csak saját nyelvén volt hajlandó beszélni a közgyűlésben, s a közigazgatás nyelvét ezzel románná akarták változtatni. A tisztikar zömét is nemzetiségiekkel akarták betölteni, s amikor ennek a vármegye vezetése, a fő- és alispánnal az élen ellenállott, a román tisztviselők és a bizottsági tagok lemondtak és azonnal oppozícióba vonultak. Ezzel azonban bénították a vármegyei önkormányzat munkáját, hisz érthető volt, hogy nélkülük a vármegye többségét kitevő román lakosságot kormányozni lehetetlen. A nehézséget csak fokozta az, hogy a román oppozíció a vármegyei tiltakozást az egész vármegye, sőt egész Erdély tudomására hozta. A román nemzeti sérelmeket