Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Közlemények - Farkas Gábor: Nemzetiségi viszonyok Fejér megyében 1848 – 1868 között

nyomtalanul múltak el, és a dunántúli nemzetiségek életében fellendülést nem hoztak. Más a helyzet az ország olyan területein, ahol a nemzetiségi lakosság tömegesebben volt jelen, és az irredenta eszméktől már évtizedeken át érintve volt. Ismeretes, hogy az erdélyi román, szász, a délvidéki szerb, azután a horvát, a felvidéki szlovák szembenállott 48-cal, így az azt követő idők nemzetiségi politikai küzdelmeit is ez határozza meg. A legfontosabb jelenség persze az volt, hogy a magyar uralkodó köröknek nem sikerült megnyerni sem 48-ban, sem azután a nemzetiségi vezetők zömét, és az orientálásra képes nem magyar városi polgárságot. Ezek politikai befolyásolását a szomszéd népek uralkodó körei irányították, így e területek lakói ekkor már magyarellenességgel voltak tele. A hazai nemzetiségek vezérei jól tudták, hogy uralkodni csak abban az esetben tudnak népükön, ha politikai céljaikat irredenta eszközökkel oldják meg. A tőkés társadalomban ugyanis az a törekvés érvényesült, hogy a magyar birtokos osztály helyett a nemzetiségi vidékeken saját uralkodó rétegük vegye át a hatalmat. Az irredenta eszméket persze nagy energiával táplálták a szomszédos országokból, amelynek végcélja — megfelelő politikai szituáció kihasználásával —, a nemzetiségi területek elszakítása volt. így vált lehetetlenné végül is 1848-ban, 1861-ben is valamennyi tárgyalás a lojalitást mutató nemzetiségi képviselőkkel, mert az irredenta nemzetiségi politika tehetetlenségre kárhoztatta azokat a lojális erőket, melyek a belső megoldást támogatták. Ilyen lojalitást mutató helyi nemzetiségi képviselőkkel a törvényhatóságokban is találkozunk. Ismeretes, hogy az 1860. évi októberi diploma visszaállította az önkormányzati rendszert a vármegyékben s a városokban. A törvényhatósági élet pedig alkalmat adott a vármegyei volt nemességnek, a városi polgárságnak, hogy a politikai életet az 1848. évi alkotmány elvei alapján bontakoztassa ki. Az esemény azonban kapóra jött az irredenta nemzetiségi vezetőknek, hogy a magyar nemzeti fejlődést szolgáló önkormányzati rendszerrel szembe helyezkedjenek, s azoktól az intézkedésektől, melyek a magyar nemzeti élet reorganizálását szolgálják, elhatárolják magukat. Összehasonlításul a dunántúli fejlődéssel néhány erdélyi megye 1861. évi életéből kívánok példákat felhozni, melyek eléggé jelzik fenti állításunk bizonyosságát. Az önkormányzat igen fontos része az államéletnek, de a törvényhatóságokban nem dőlhettek el azok a kérdések, melyeket a nemzetiségi vezetők ebben az időben feszegettek. Az erdélyi vármegyékben a hatalom 1861-ben is a nacionalista szellemet képviselő magyar birtokos osztály kezébe került. A bizottmányi közgyűléseken a volt vármegyei nemesség jelent meg, és ha csak lehetett,, kizárták onnan a román értelmiséget; a pópákat, a tanítókat, ügyvédeket, pénzintézeti alkalmazottakat. 1861. április 25-én Maros-szék állandó bizottmánya Marosvásárhelyen tartotta közgyűlését. Itt a románok nevében Hosszú László memorandumot készített és nyújtott be a közgyűlésnek. Ebben a román bizottsági tag kifejtette, hogy a terület egynegyedét lakják románok, akiknek arányos képviseletét kívánja a közgyűlésben. Elmondja még. hogy a román lakosság nyelvi egyenjogúságát fogadja el a közgyűlés, ami egyben a Marosszéken belüli nemzeti jogi egyenlőség megteremtését is magával hozná, s ezzel a román nyelv használatát nemcsak az önkormányzatokban, hanem