Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról

csárdát felgyújtották. Mivel azon a héten a Pest megyei Gyónón és Bényén, a Gömör megyei Berzétén, azonkívül Csongrádon is követtek el rablást és gyilkosságot, melyek tetteseiként a cigányokat gyanúsították, országos méretű haj tó vadászat indult ellenük. Ennek folytán a határszéleken tartózkodók kimenekültek az országból, de a tettesek megkerültek. Az újságokban dühödt hangvételű cikkek jelentek meg róluk. Jellemző, hogy a Pesti Hírlap „Esti levelek" című állandó rovatának vezetője — az országos hírű publicista Porzsolt Kálmán — kiirtásukat követelte. A közbiztonságért felelős belügyminisztérium javaslattételre szólította fel a vidéki városok rendőrségeinek vezetőit. Ezek általában a II. József korából ismert eszmei síkon mozogtak. Ebben a szellemi zűrzavarban a legjózanabb hangot dr. Kovács Gábornak, a Pesti Hírlap július 25-i számában megjelent cikke ütötte meg: „. . . ha a cigányok az erélyes rendszabályok folytán mindig csak a jogrend keretei között mozoghatnak, lassan-lassan meg fognak változni, s változik a közfelfogás is, mely őket ma ember számba sem veszi. Ez az átalakulás nem lesz egy-két napi procedúra". A Pesti Hírlap július 28-i számában dr. Jánosi Gábor cikke már a megoldás kulcsát kínálja. A következő idők rendelkezései ebben az irányban fejlődtek. Ezek keretében egy előre elhatározott napon a községek tartoztak az éppen a területükön időző kóbor cigányokat kebelükbe fogadni, számukra szilárd hajlékot építeni. A csendőrség pedig a továbbiakban gondoskodott arról, hogy innen el ne kóboroljanak. Természetesen az akció nem folyhatott le a korra jellemző huncutkodások nélkül. Megtörtént, hogy a csendőr őrsparancsnok valami hivatalos ügyben a városban járt a kerületi parancsnokságon. Egy ott szolgáló barátjától megtudta, hogy mi készül. Hazamenvén, a kijelölt nap előtt őrse minden tagját járőrbe vezényelte azzal a paranccsal, hogy a körzetükben található minden cigányt verjenek ki onnan. így megesett, hogy egy jómódú község mentes maradt az oláhcigányoktól, míg egy másik, szegény helység befogadó képessége határán túl részesült belőlük. Számukra a község tartozott szilárd hajlékot építtetni. Ez általában egy döngölt vagy vályogból emelt négy falra felhúzott cseréptetőből állott egy ablakkal és egy ácsolt ajtóval, melynek összes berendezése egy vályogból rakott takaréktűzhely volt. A cigányok kora tavasztól késő őszig előtte, a szabadban tanyáztak. Innen elvándorolni már nem lehetett, nem is volt mivel, sem hogy hova. Erre vigyáztak a csendőrök. Ezek a Kolompár és Lakatos nevekre hallgató oláhcigányok az akkori ipari és vasúti építkezéseknél mint segédmunkások találtak kereseti lehetőséget. Asszonyaik pedig községük utcáit rótták tenyérjóslással és kártyavetési tudományuk felajánlásával egybekötött koldulás végett. Ezt az állapotot rögzítette az első világháború kitörése.. A már katonaviselteket fegyverbe hívta az első általános mozgósítás. Az egymást sűrűn követő pótsorozások azután gondoskodtak arról, hogy azok se meneküljenek meg, akik eddig egy kis öncsonkítással mentesek voltak a fegyverviseléstől. A hadisegély intézménye azután gondoskodott az itthoni asszonyok helyben marasztalásáról. A trianoni békeszerződésben megállapított és az utódállamok által szigorúan őrzött határok lehetetlenné tettek minden vándorlást. A kolompárok utódai nagyfokú alkalmazkodási képességet mutatva, hamarosan magukévá tették a békebeli drótostótok és cseh vándorköszörűsök árván maradt szerepkörét.

220