Fejér Megyei Történeti Évkönyv 12. (Székesfehérvár, 1978)

Tanulmányok - Heiczinger János: Fejezetek a cigánykérdés alakulásáról

kán unokájának. „Egyszer, késő ősszel piros sapkás cigányok jöttek hozzánk Szirbikóban (Szerbiában). Rossz ponyvás kocsijukban pompás paripák fickándoztak, de asszonyt vagy gyermeket nem hoztak magukkal. Egy öreg, ősz szakállú cigányt vettek le a kocsiról. Betegnek látszott. Nagy tisztelettel kérték a mieinket, hogy az öreget leültethessék a tűz mellé. Ülj le öreg, mondták a mieink. Nekünk feltűnt, hogy a piros sapkák alatt mindegyikük tarka kendőt viselt. Kik ezek, kérdezték egymástól a mieink. Jól beszélték a nyelvünket. Az öreg ősz szakállú levette a sapkáját, előbb az egyik arcát, majd a másikat tartotta a tűz felé. Mindkét füle helyén seb tátongott, vízben úsztak szemei, mint a fekete szőlőszemek. A többi is leoldozta kendőjét, egynek sem volt füle. Zokogtak, nem tudtak beszélni a sírástól. A mi asszonyaink bocskorokat égettek, beszórták sebeiket hamuval. Az érkezettek csak nagy sokára tudták elmondani, mi történt velük. Sok katona vett körül bennünket, mondotta az öreg, mit tehettünk? Az asszonyok, gyermekek miatt menekülésre sem gondolhattunk. A férfiakat egy csoportba verték, behajtották az erdőbe. A vezetőjük valamit beszélt, nem értettük meg. Azt mutatta, hogy levágja a fülünket, a gyermekeket, asszonyokat megölik. Akkor vette el az Isten az eszünket. Megpróbálta lenyelni könnyeit, a zokogástól csak a szája remegett. Űgy értettük, ha a füleinket le hagyjuk vágni, elmehetünk, de ha nem, megölik gyermekeinket, asszonyainkat is. Hát mit tehettünk? Jajszó nélkül tűrtük. Véresen, szégyenkezve indultunk a tábor felé, még ott voltak a katonák, de gyermekeink, asszonyaink, lovaink vérében térdig gázoltunk. Egy élőlényt nem hagytak meg, csak minket,, hadd lássa mindenki, hogy így jár, aki oda teszi a lábát. Amikor megláttuk halottainkat, fogainkkal estünk a katonáknak. Sokat megöltek közülünk, de végül is nekik kellett elmenekülniük. Ezek itt katonalovak, de mit érünk velük, bár ne élnénk mi sem. Dolmutánkat (törzsünket) tönkretették, magunk meg a cigányok magános kutyái leszünk, akiket senki sem fogad be. Ki hiszi majd el, hogy ezt a csúfságot nem a saját fajtánk tette rajtunk valami árulásért. Fogjátok ki a lovakat, mondta Cine Petro (az elbeszélő apja), üljetek közelebb a tűzhöz, majd hoz valamit a holnap. Reggelre az öreg cigány meghalt bánatában. Nem csináltak neki nagy temetést, kocsirúd ját kettétörték, aztán békésen elsimították a sírját. A többiek ott maradtak árván, várván, hogy apám meghívja őket dolmutájába. Még aznap délután nekik adta az özvegyaszszonyokat, férjhez menő lányokat és utukra eresztette őket."

183 A század közepén Románia cigányai is felszabadultak a rabszolgaság alól. Magyarországon a kiegyezés után hatalomra jutott politikai rendszer megszüntette az útlevélkényszert. A szabaddá vált határokon megkezdődött a nálunk oláh cigányoknak nevezett sátoros, kóbor elemek bevándorlása. Jöttek a medvetáncoltatók, kolompárok, csengőöntők, üstfoltozók, szőnyegesek, szegkovácsok, teknővájók. Ezen foglalkozások nemegyszer csak ürügyéül szolgáltak vándorlásuknak, mely alatt főleg csalással,, lopással, ha úgy adódott, rablással és gyilkossággal szerezték meg élelmüket. Jelenlétük 1881-ben egyik érvül szolgált a csendőrség felállítására. A következő évtizedek a csendőrök és az oláh cigánycsapatok közötti küzdelem jegyében teltek el, állandó híranyagot biztosítva a budapesti és vidéki újságok számára. íme egy: „A dunaföldvári vajda, Sztojka Ferenc vezetése alatt néhány hét előtt ütött tábort az előszállási határban levő Bibic hegyen egy kisebb cigánykaraván. Pár napra rájuk ütött egy Somogyból 13* 195