Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Közlemények - Farkas Gábor: Adatok a dunántúli végvári harcok történetéhez. A Fehérvár térségből indított török harcok kérdése

csapatainak megjelenése szakította félbe. 1620-ban Sümeg és Vázsony került Bethlen kezébe, de egy év múltán ismét királyi kapitányok irányították az erődítési munkálatokat, az egész Balaton vidék védelmi rendszerében. A zalavári erőd építésében — mint az várható volt — akadályok léptek fel. 1618-ban külön adót szavazott meg az országgyűlés a zalavári véghely építésére. Ennek a különadónak a beszedése nagyon lassan, vagy egyáltalán nem haladt. Gyulaffy Kristóf írta Csobáncból a Győr megyei hatóságoknak, hogy az 1625-ben újra megajánlott adót sürgősen szedjék be és küldjék a zalavári véghely építéséhez. A Győr megyeieknek azonban elég volt a maguk baja az esztergomi szandzsákbéggel, és még másfél évtized múlva is az adó miatt írogatnak egymásnak. Győr megye főispánjánk Gyulaffy Kristóf erélyes hangú levelet írt 1639-ben. „Mi okból mulasztotta el nagyságtok és kegyelmetek Palatínus Urunk ő Nagysága parancsolatját, és ő nagysága után az én intésemet." Zalavár építése három évtizedig elhúzódott. Építését a török több ízben megzavarta. Helyreállítása után azonban erős őrséget kapott, mely nagy támasza lett a végeknek. Zalavárhoz hasonló erős véghely Sümeg. 1630-ban a török ismét feldúlta tartozékait, de a várat és az alatta elterülő mezővárost elkerülte. Az 1632-es defterek szerint a Sümeget környező hat falu a muzulmánság uralma alatt állt. A tizenötéves háborúban erősen megtépázott várak alig éledeztek. A 17. század első évtizedében a kanizsai szandzsákbég támadásai is sok veszteséget okoztak. A hajdani párviadaloktól és portyáktól hangos táj most elcsendesült, s úgy látszott, hogy az a magyarság, amely a 16. században méltó ellenfele volt a töröknek, most a küzdelemben véglegesen alul maradt, és konszolidálódhat a török uralom. Ebben a szinte reménytelen helyzetben bukkant föl Zrínyi Miklós, akinek portyázásai a Muraközben és Kanizsa körül nagy jelentőségűek voltak, mert lefogták a kanizsai török erejét. A Balaton vidéki várakat ez idő alatt nem zaklatta a török. A végekben is ráébredtek a magyarság erejére. Megfigyelhető, hogy a negyvenes években szervezettebb a végvári élet, s a harcokban most már nagy összevont erőkkel vettek részt. A Somogy megyei Segesd ostrománál (1651-ben) megjelentek Zrínyi Miklós, Batthyány Ádám és Széchenyi György (veszprémi püspök) sümegi csapatai. A török elleni harcok 100 éve alatt a magyarság csak védekezett, s íme, most az ötvenes években szervezett támadásokat indítanak, egyelőre csak a török végekre. 1651-ben Kiskomárom alatt állott a kanizsai, szigetvári, koppányi szandzsákbégek egyesített hadereje. A várőrség azonban tartotta magát, s az Eger szegről elindított felmentő egység bekerítette és levágta az ostromlókat. A csatatéren mintegy ezer janicsár maradt holtan, köztük Hasszán, a kanizsai főága, a koppányi és szigetvári szandzsákbégekkel együtt. Az egyesített török csapat nem portyára, hanem hódító útra — a Felső-Dunántúl, esetleg Ausztria ellen — indult. Ezt a hadjáratot tartotta fel a kiskomáromi őrség, majd semmisítette meg a hadjárat résztvevőit a zalai határőrség.

33 Az utolsó nagy roham a Balaton környék váraiért 1664-ben indult. Ez az erőlködés egyben utolsó támadás is volt a török részéről. A szentgotthárdi csata után Küprilli Achmed a jánosházi—sümegi úton vonult vissza, miközben Sümeg erődje ellen vezette janicsárjait. Az ostrom azonban sokáig tartott volna, így a sereget Fehérvárra, majd Budára irányította.

3,4 Az 1664-es hadjárat után Magyarországon a janicsárok végnapjai kezdődtek. Külföldön, de a megnyomorgatott magyar hazában is gyülekeztek azok az erők, amelyek majd kiűzik a törököt. A Balaton környéki végek-