Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Közlemények - Farkas Gábor: Adatok a dunántúli végvári harcok történetéhez. A Fehérvár térségből indított török harcok kérdése

juk, csak az Istenért, az darabontnak ne hagyj levágni!" Kitűnik ebből is, mennyire félt a török a híres szigligeti hajdúcsapattól, de joggal tartottak Gyulaffy László haragjától is. Az ostrom hamarosan véget is ért, és az udvar az év áprilisában elrendelte a vár lerombolását. Hegyesd elpusztítását meg is indokolták. Elsősorban kicsiny befogadóképessége, azután kevés tartozéka (faluja) miatt, harmadszor pedig azért, mert a török ismét visszafoglalhatja. Hegyesd lerombolása után az 1554-es ostromban megrongálódott tihanyi falakat is romba akarták dönteni. A haditanácsi biztos jelentése szerint — a kevés számú őrség, a tartozékok szegénysége, a török közelsége miatt — áldozatul eshet Tihany is. Erre mégsem került sor. 1560-ban nagyobb létszámú lovas és kevesebb gyalog fölött parancsnokolt itt Gyulaffy László. A veszprémi török szomszédságába kerülő híres portyavezér hamarosan meg is mutatta a végváriak erejét. 1561-ben együtt állt portyára a csobánci és tihanyi egyesített őrség. Gyulaffy a polgárdi vásárt szerette volna megütni. A portya tervéről azonban tudott a fehérvári török. Keserűen állapította meg Ormányi Józsa Sümegen: „mikor a magyarok valahová készülni akarnak, az nem titok, hanem azonnal minden ember tudja." Gyulaffy a portya elárulása miatt más hódoltsági falvakat vert föl. Emberei a zsákmányszerzés után ismét lerészegedtek, s az álomba merült csapatot a fehérvári bég megtámadta és levágta. Gyulaffy harmadmagával csak igen nehezen menekült meg. Már 1551-ben is majdnem életébe került egy ilyen sikeres portya utáni italozás. Ormányi Józsa írásaiból kiderül, hogy nemcsak Gyulaffy váraiban, hanem a végekben is általános a lerészegedés. „Az magyarok igen vesznek az nagy lakás miatt, mert soha nem lehet az magyar had részegség nélkül. Csak csatára menjen is, azonnal meg kell valahol részegedni. Az Gyulaffy uram félő, hogy elveszti egy nap magát, de senki szavát nem fogadja". Gyulaffy a balul sikerült portya után új őrséget gyűjtött. Továbbra is érdeklődött a török mozgolódásáról, és kipuhatolta szándékát. Egyik alkalommal jelenti, hogy a bégek Budára mennek, ahol a legközelebbi teendőket beszélik meg. „Úgy értettem hírrel, hogy Pápára Palotára vagy pedig Tihanyra akarnak jönni, vagy Tapolcán akarnak valami kastélyt csináltatni". Legfőbb gondja Tihany megtartása volt. A vár védelmi eszközeit kiegészítette. Egy hétmázsás ágyú, három kisebb ágyú, 34 szakállas puska, 20 kézipuska volt a fegyvere a hatvan lovast és negyven gyalogost számláló őrségnek. Az 1564. évi hadbiztosi szemle már rendben találta Tihanyt és az őrség felszerelését is. Az ötvenes években, ahogy növekedett a török veszély, úgy maradt el fokozatosan a zsold kifizetése. Már 1552-ben kevesebbet fizettek a csobánciaknak, ami miatt az őrség körében hangoskodás és fegyelmezetlenség is történt. Egy év múlva is azt írja Gyulaffy az őrségről, hogy „botozni nem merem őket, mert ha egyet megbüntetek, akkor a többi mind széjjel megy.""

5 Ilyen siralmas állapotban érte Csobáncot 1554 novemberében a török támadás. A korábban fegyelmezetlen őrség mégis helytállt, s ez egyedül Gyulaffy László erélyes fellépésének volt köszönhető. Ezután több portyára vezette csapatát a hódoltsági vidéken. A zsákmányból igyekszik az elmaradott zsoldot pótolni. E területen azonban nem látunk javulást, mert Hegyesd ostrománál szintén fizetetlen csapatával volt jelen. Emberei azonban itt nem zsákmányolhattak, és el is szöktek kapitányuk mellől. Meg is írta Salm főgenerálisnak: „kegyelmes uram, efféle fizetetlen néppel soha többé ne hagyjon engem". Az elszökött hajdúk a vidék rémei lettek. Ezek úgy pusztítottak, akár a török. Az 1563-as országgyűlés intéz-