Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Közlemények - Farkas Gábor: Adatok a dunántúli végvári harcok történetéhez. A Fehérvár térségből indított török harcok kérdése

terület falvaiban élők adóképesek legyenek. így volt csak értelme a török földesurak birtoklásának, de a felvonuló hadak ellátását is — legalábbis részben — e terület népének kellett fedezni. A kipusztult magyar lakosság helyébe tömeges délszláv betelepedés indult meg. Székesfehérvár, Érd, Ercsi vonaltól délre úgyszólván mindenütt balkáni népek (szerb, horvát, dalmát, albán) éltek.

3 A Sárvízen túli részeken élő nép élete azonban másképpen alakult. A váltakozó hadiszerencse folytán a várak és erősségek gyakran kerültek vissza a királyi Magyarország kezére. Az uralkodó a Balaton környéki végvárakba erélyes kapitányokat rendelt, akik a legnehezebb helyzetekben is igyekeztek helytállni. Pedig az erősségek a török veszedelem megjelenésekor egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy a védelmi vonalban a királyi Magyarország erős bástyáját alkossák. Ezek lényegében főúri várak, ahol a kiszolgáló személyzeten kívül csak kevés olyan embernek volt helye, akik katonáskodtak is. A török megjelenése azonban alapjában változtatta meg e várak funkcióit. Egy részük hamarosan királyi kézbe került, és ezek után az uralkodó gondoskodott a vár fenntartásáról, az őrség ellátásáról, sőt a várak átalakításáról, védelmi jellegük megszervezéséről is. így került át többek között Veszprém és Sümeg a veszprémi püspöktől, Keszthely, Rezi, Tátika a Gersei Petőktől, Szigliget a Gyulajjyaktól, Tihany a bencés apátságtól, Hegyesd az Ákosházy Sárkány családtól a király kezébe. A magánbirtokosok is tartottak saját költségen hajdúkat váraikban, így pl. Keszthelyen. A vártartományok adóját, az ingyen munkát az országgyűlés e várak megerősítésére fordította, s így a várkapitányok egyben magánföldesúri jogokkal is élhettek. Kiterjedt uradalmakat kormányoztak, tiszttartókat tartottak a falvakban, s ha kellett, végrehajtással szedték be a királyi adót, amelyet a vár szükségletére fordítottak. A helyzet bonyolultságát jelzi az, hogy a török hatalom szélesítésével egyre nőtt az olyan falvak száma, melyek kétfelé adóztak. Az ilyen falvak igazi hódoltsági helyzetbe kerültek, sorsuk bizonytalan lett, mert mindkét hatalom katonái rajtuk üthettek, s vagyonukat elvihettek. A Balaton menti várak lényegében 1543-ig nem érezték a török közvetlen veszélyét. Igaz, riadalmat keltett Szülejmán 1532-es hadjárata, amikor a török Kőszegnek tartva, Zala megyén vonult keresztül.A főurak a hatalmas török sereg elől váraikba zárkózva várták az események jobbrafordulását, s csak a kőszegi kudarc után, amikor a fősereg elvonult, a martalóccsapatokat támadták meg. A török a jobbágy falvak lakosságát rabszíjra fűzte és nagy haráccsal dél felé tartott. Egy ilyen rablócsapatot vert szét a sümegi várnagy, Csórón András, a Devecser—Sümeg közti útvonalon. Csórón levele szerint: „Kétezerötszáz temetetlen török várja a farkasok tetemtisztító látogatásait."

3 Sikertelen volt viszont Huszti György kanizsai kapitány támadása, mert őrségét a török szétverte. A török támadásától Pécs irányából a balatoni várak kapitányainak egyelőre nem kellett tartaniok. Annál veszedelmesebb volt viszont a Fehérvár alatt gyülekeztetett hadak viselkedése, hisz támadásaik fő irányát legtöbb esetben a Közép-Dunántúl felé vették. A fehérvári szandzsákbégség katonailag az egyik legjobban felszerelt körzet volt, ahonnan kiindulhattak a portyák, de a szervezettebb hadjáratok is. 1543 után a török portyázásoktól legjobban veszélyeztetett terület Veszprém és környéke lett. Veszprém kevés számú őrsége a portyákat nem tudta feltartóztatni. A török váratlan helyeken bukkant fel a Balaton-jelvidéken, s kirabolta a leggazdagabb vártartományokat is. Már 1543-ban Pápa, a Kemenesalja és Somlyó vidékét