Fejér Megyei Történeti Évkönyv 11. (Székesfehérvár, 1977)

Rákóczi tanulmányok - Farkas Gábor: Fejér megye népe a Rákóczi-szabadságharc idején

a vármegye más népeinek kellett megfizetniük. Ezek a jelenségek nem voltak ismeretlenek a magyar lakosság előtt. A németek, szerbek ezeknek a kiváltságoknak a megtartására, a magyarok pedig a terhek egyenlő elosztására törekedtek. A rekatolizáció már magában is olyan sérelmet okozott a protestáns jobbágyságnak, amely már a 17. század folyamán is többször felkelést idézett elő. A telepítés volt az a hatásosabb eszköz, amellyel a bécsi udvar az ország magyartalanításának folyamatát meg akarta gyorsítani. A vallási kérdés itt csak másodrendű szerepet játszott, de hangsúlyozzuk, hogy egyáltalán nem lényegtelent. A vallási összetartozás a közösségi tudatot erősítette, és a nemzeti vonásokat szinte a legerősebben adta meg az egyes népcsoportoknak. Ebből az aspektusból lépett fel abszolutisztikus törekvéseivel a bécsi udvar a protestantizmus ellen. Ezidőben a kálvinizmus magyarországi ágának már csak arra volt ereje, hogy védekezzék, és vallási közösségeit egybetartsa. A telepítés viszont jó eszköznek bizonyult arra, hogy ezeket a protestáns gyülekezeteket megbontsa. Színtiszta magyar falvakba (Csákvár, Mór, Bodajk, Dunapentele, Adony, Bicske stb.) vittek németeket vagy ortodox szerbeket. Ezzel a falu egységét megbontották, ideológiai értelemben befolyásolták.

0 Gazdasági téren, de politikailag is fellazultak a falvak. Az egysorsú települések — pl. örökös, vagy szabadköltözködésű, kiváltságos hajdútelepülés, mezőváros, kisnemesek által lakott falu — ugyanis egyöntetűbben tudtak ellenállni az állami terheknek, de a földesurak követeléseinek is. Az egykori magyar falvak idegen lakói ekkor még nem tekintették hazájuknak ezt a földet, s ellenségesen állottak szemben a magyar nemzeti törekvésekkel. Az idegen népek élvezték a kormányzati támaszt, ami egymagában is a magyarság ellenállásába ütközött. Az 1700-as évek első esztendeiben minden oka megvolt tehát a KeletDunántúl magyar népességének, hogy fegyveres úton követelje saját hazájában jogait. Az ellentét a jobbágyság és az elnyomó államhatalom között állott fenn, melyet helyileg még vallási és nemzetiségi ellentétek is színeztek. Az elégedetlen nép mellett szép számmal akadtak kisnemesek, középbirtokosok, városi kézművesek, akik a politikai viszonyokkal elégedetlenkedtek, és bármikor készek voltak jogaikért fegyverrel is harcolni. A Habsburg abszolutizmus törekvései minden bizonnyal végzetes következményekkel jártak volna az országra nézve, ha a nemzeti elkeseredés ki nem robbantja a felkelést, amelynek zászlai alá csapatostul sereglettek Fejér megye jobbágyai és köznemesei. Még alig telt el másfél évtized Székesfehérvárott a török félhold uralmának megszűnte után, máris háborús riadalom vett erőt a lakosságon. 1703 késő tavaszán az a hír terjedt el, hogy „jönnek a kurucok", akiket Magyarország egyik leghatalmasabb főura, II. Rákóczi Ferenc vezet. A városban pánik keletkezett, és kapkodás kezdődött.

10 A lakosság egy része ugyanis határozottan szimpatizált a kuruc mozgalommal, megértette annak politikai célkitűzéseit. Ezek a város magyar lakói voltak. A lakosság másik része viszont, a szerbek és a németek, a mozgalomban nem a maguk ügyét látták, s ellene a leghatározottabban tiltakoztak.

U

A város polgárságában egyébként is meglévő szakadék így még tovább mélyült, és végül nemzeti ellentétté nőtt. A magyar és az idegen lakosság körében eddig is gyakori volt a torzsalkodás, mely nem egyszer fegyveres összecsapássá fajult. A szabadságharccá szélesedett nemzeti felkelés első évében Székesfehérvár egyik kül-