Fejér Megyei Történeti Évkönyv 10. (Székesfehérvár, 1976)

Közlemények - Kilián István: Iskolai színjátszás Székesfehérvárott a 18. században

helyezi Mária lába elé a királyi koronát a jámbor király. A második schemavariáns Argumentuma arra világít rá, hogy szerzője ismerte az első változatot. Szószerint a következőket írja: „Argumentum marad, ahogyan volt, de meg kell említeni a szerző nevét. Amiket még hozzáadott, maradjanak, de a végén még az alábbiakat közzé kell tenni: A többi már a jószándékú néző előtt a dráma folyamán nyilvánvalóvá válik." A második változatot, schemavariáns szerint ebben a drámában a szereplőkön kívül felléptek ifjak, katonák, katonatisztek, zenészek, táncosok és még sokan mások. A második variáns megjelöli a cselekmény színhelyét is. Ez pedig a királyi udvar. Nem lehetetlen, hogy a most közreadott darabot gyakorlatlan diák írta, aki munkájához áttanulmányozott két hasonló drámát, s ezek cselekményének leszűkítésével nyerte ezt a meglehetősen egyszerű cselekményvezetésű, naiv drámát. A második schema írója az első változatra utal. Érdekes, hogy míg ekkor a piaristáknál, a pálosoknál, a minoritáknál a szerzőnév használata általánossá vált, addig a jezsuiták ettől inkább elzárkóztak. Ezúttal itt valaki szinte utasításba adja, hogy a szerző nevét is fel kell olvasni. Mintha ez a tény is arra utalna, hogy diákszerző írta ezt a darabot, a bíráló tanár ugyanis a szerző nevének feltüntetését elrendeli, s ezzel is bíztatni akarja a jótollú diákot. A kérdést sajnos nem lehet egyértelműen eldönteni, hiszen az első schema és a ránkmaradt drámaszöveg cselekményszövése, nyelve annyira egyszerű, hogy szinte csak diákszerző pensumként írt munkája lehet. A második schema nyelve már tömörebb, latinosabb, ráadásul cselekményszövése még bonyolultabb, szövege terjedelmesebb, így tehát nem bizonyos, hogy a második schemát diák írta. De írhatta. Mert külön akkor miért is adná utasításba a bíráló, a lector, hogy a szerző neve is kerüljön bele az Argumentumba. A bírálat egyébként szokott jelenség. Sárospatakon 1745-ben előfordult olyan eset, hogy egy tanár megrendezett egy drámát s azt a szigorú superior, csak a legszűkebb közönségnek engedte előadni, mert nem ütötte meg a kívánt mértéket.

/fi Ha diák írta tehát ezt a darabot, akkor ez a kritika nyilván még indokoltabb volt a dramaturgiában jártas tanár részéről. Végső soron talán nem is az lényeges, hogy darabunkat diák írta-e vagy sem, hanem az, hogy a szerző felhasználta a korábban másutt, talán 1743-ban Nagyszombaton vagy 1747-ben Szakolcán vagy 1754-ben Nagyváradon előadott darabok programjait. Műhelyére, s így egyáltalán a 18. század drámaírási gyakorlatára is valamelyest fényt vet. Ez is igazolja azt az állításunkat, hogy a 18. században a szerzői névtelenség egyik oka nyilván az lehetett, hogy talán maga a szerző is érezte, hogy munkája nem önálló. Segítségül vett több más, ma már egyáltalán nem ismert hasonló témájú drámaszöveget. Az ismeretlen szerzőnek sikerül drámáját valóban „drámai helyzettel" indítani. Már az első scenában kiderül, hogy István és az ország nagy bajban van. Egy ország sorsa fordulhat jobbra vagy rosszabbra. Anastasius most érkezett meg Rómából, s hozza magával a pápa ajándékozta koronát. Vencellinustól, a király bizalmasától azonnal értesül, hogy Imre herceg meghalt, s Konrád a császár nem engedi, hogy a koronát István megkapja. Az országot az adott pillanatban két oldalról támadja ellenség. Konrád a nyugati országrészt, a belső ellenség, a pogányság pedig belülről fenyegeti az egész ország nyugalmát. Bátor, a pogányok követe éppen a királyi udvarban tartózkodik, hogy a királyból fenyegetések révén ki-