Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)
Nagy Lajos: Dunapentele története 1526 – 1849
Az összeírásban szereplő termésmennyiség — mint a harminc évvel ezelőtti termésmennyiség is — csak a lakosság szükségleteinek a kielégítésére lehetett elegendő, bár az összeírásból nem derül ki az, hogy a termésmenyiség összegéből leszámították-e a kilencedet és a tizedet. Az öszszesített eredmény mindenesetre azt mutatja, hogy a lakosság — az állatállomány pusztulása ellenére — a falu határából meg tudta termelni az élet fenntartásához szükséges termékeket, de hogy a lakosság teherbíró képessége mégis alacsony volt, azt a megye is kénytelen volt figyelembe venni, s nyilvánvalóan ezért állapította meg ebben az esztendőben adókivetési alapként a falu jobbágy telkeinek (s nem a jobbágyainak) a számát 7 V2-ben. A jobbágy életének (és teherbíróképességének) az alapja tehát az volt, hogy mennyi állattal bír, s ezekkel mennyi földet tud megmunkálni. Az állatállomány csökkenése már önmagában véve is kétségessé tehette a jobbágyság életét, de ha ezen felül még más terhek is rájuk szakadtak, helyzetük kilátástalanná vált. S ezt a kilátástalanságot fogalmazták meg 1734ben a pentelei jobbágyok a megyéhez küldött instanciajukban: „Mi Pentelei szegény emberek ez alázatos Instantiánk által alázatosan folyamodunk Méltóságos s Kegyelmes Nagy Urainkhoz, sok és bizonyos okokra való képest nézve, hogy Méltóságos s Kegyelmes Uraink bennünket méltó tekintetbe vegyenek, és könyebicsenek rajtunk, mert nem álhatyuk megh, elsü oka az marháink harmadive eldöglet, annyira, kinek egy, kinek két ökre vagyon, nincs több, más oka pediglen ennek, az Tekintetes Nemes Vármegyének szélén és országutban vagyunk, akár vizén, akár szárazon mennek, sok gazdálkodással, sok forsponttal nem győzünk, mert mióta conscriptio elvégeztetett, már nyolc gazda ment el, kiknek terhét s portioját mink viseljük, ha csak méltóságos s Kegyelmes Nagy Uraink rajtunk alevatiot és könyebséget nem tesz, lehetetlen minekünk megállanunk, hanem bizonyára pusztán kell hadnunk az helysiget, ki lesz oka annak, mink nem tehetjük, mert nincs ki mellettünk szólna . . ." cu Ebből a nyomorúságosan tengődő faluból a földesúrnak sem lehetett sok haszna, s nyilvánvalóan ezért engedte meg — éppen 1734-ben — az uraság az egyházi jobbágyoknak, hogy a pentelei (és kisapostagi) határban szántsanak, 0 ' s ezért telepített, két évvel később, 1736-ban, „70 magyar gazdát" a faluba. A falu birtokosa, Daróczy Katalin (Száraz György kancelláriai tanácsos özvegye) 1736. április 9-én adott urbáriumot ezeknek a gazdáknak, akik „mostani lakóhelyek kicsinysége és gyarlósága miatt. . . Pentele nevű Nemes Fehérvármegyében lévő Falumnak bővebb s szaporább megh szállítására kivánkoztanak". Daróczy Katalin „a köz jót és . . . eö Fölséghe Szolgálattyát ez által gyarapítani kívánván" adott „engedelmet és szabadságot' ezeknek a gazdáknak, hogy Pentelén „különb uczát szakasztván, mostani Rácz Jobbágyim szomszédságában ottan magok számára házakat épitessenek, s ahoz mind szántó földbül, mind pedighlen Rétbül proportio szerint elegendő provisiojuk legyen". Ezek a magyar gazdák kötelezték magukat a rác jobbágyokkal „jó szomszédságban és egyessségben élni, és midőn a Nemes Vármegyéiül meghengedendő szabadidejek kitelik, a közönséges terhet viselni és szenvedni". Daróczy Katalin oda engedte nekik „mind szántó földek, mind pedighlen szőllők mivelését, Rétek kaszálását és egyéb haszonvételeket igaz proportio szerint", s ők tartoztak „adó feiben három száz Rhenes
