Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Pálfalvi János: Művészetek Dunaújvárosban

százalékos dotációkat ad, ugyanakkor öt esztendeje nem emeli a belépődíjak árát. A szocialista brigádok szervezetten látogatják a műsort, melyet gyakran a munkásszállásokon is előadnak. Eddig 15—16 ezer ember volt a klubszínház műsorainak részese. Most pedig beszéljünk Dunaújváros legfiatalabb színházi objektumáról, a Tanács Színpadról. Létrejöttét három tényező indokolhatja: 1. Az új tanácsház díszterme ideálisan alkalmas kisebb színpadi művek befogadására. 2. A drámaírók mind gyakrabban írnak egy-kétszemélyes kamaradarabokat, melyeket a nagy színházak különféle okokból nem tudnak előadni, pedig a színészek szívesen játszanák ezeket. 3. Nálunk is kialakult a színházlátogató közönségnek egy olyan rétege, mely a hagyományos színházi élmények mellett vagy azon túl, izgalmasabb, intellektuálisabb, nehezebben emészthető (tehát maradandóbb) színházi élményre vágyik. Mindezt felmérve, Péterffy Attila népművelési felügyelő (Ványi Gábor utódja a Bartók élén) teljes ambícióval látott elképzelése megvalósításához. Szerencsére megértő biztató és támogatói voltak városunk vezetői, és Iglódi István személyében a lelkes közreműködő mellett kiváló szakmai tanácsadóra lelt. E dolgozat megírásáig két bemutató zajlott le. Nyugodtan állíthatjuk, nagy sikerrel. Az első bemutató Alonso Allegria: Kötélen a Niagara felett című drámája volt, Szigeti Károly és Latinovits Zoltán közös rendezésében, a két szerepet Iglódi István és Bujtor István alakította. Másodikként Kari Wittlinger: Ismeri Ön a Tejutat? című darabját adták, Madaras József és Raksányi Gellért voltak a szereplői, rendező Bodnár Sándor. Bár mindeddig kísérletről van szó, az eredmények azzal biztatnak, hogy a Tanács Színpad produkciói előbb-utóbb a város falain túl is visszhangot keltenek, öregbítve városunk művelődésének hírnevét. A világot jelentő deszkák forró hangulatától távolodva, most folytassuk vizsgálódásunkat a kiállítási termek hűvösében. Képzőművészet Kezdeti helyzetét röviden így jellemezhetnénk: néhány neves alkotónk és pár tucat művészpalánta rövid vendégsége. Aztán az ötvenhat körüli nagy fékezés idején mintha elvágták volna. Minimálisra csökkent a leruccanásokat nyilván motiváló politikai indíték (sőt, talán a visszájára fordult) a rövid időre megdermedt, befejezetlen városkép (nyilvánvaló esztétikai, funkcionális bizonytalanságaival) ugyanúgy nem jelenthetett a művészek számára vonzerőt, ahogy a hatalmas üzem sem inspirálta már a személyi kultusz művészetpolitikája következtében az ilyesmitől kissé megcsömörlött alkotókat. S mi tagadás, a város művelődéspolitikai arculata sem kedvezett az individuális művészeti ágak kifejlődésének. A hirtelen megcsappant művelődési összegeket a nagyobb politikai és tömeghatású műfajok felé irányították. (Jellemző példa: A felfutás idején a képzőművészeti kör vezetését Szabó Lajos festőművész főfoglalkozásban látta el, akkoriban meg-