Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9. (Székesfehérvár, 1975)

Érszegi Géza: Dunapentele a középkorban

tartozó, két folyócska által határolt földjüket.

30 Pósa fia, Péter azt állította, hogy az Andornak nembeliektől vitatott föld az ő jogosan örökölt tulajdona. A bírónak ebben az időben, a 13. század közepén még nem volt meg arra a lehetősége, hogy a felektől igazuk bizonyítására írásos bizonyítékot, oklevelet kérjen, és annak alapján ítéljen közöttük, hiszen a magyarországi írásbeliség még csak nemrég jutott arra a fokra, hogy minden jogi eseményt írásba foglaljanak; korábbi dolgokról csak kivételes esetben, főleg a nagyobb egyházi intézmények és családok tudtak felmutatni írást. Tehát Miklós alországbíró az ilyen esetekben szokásos istenítélethez folyamodott. A középkori ember, ha nem tudott kiigazodni a földi dolgok ellentmondásai között, akkor Istenhez fordult, mintegy Istent kérte fel az ellentmondás egyértelmű feloldására. Perben a peres felek igazságának kiderítésére az ún. istenítéletek valamelyik fajtáját alkalmazták. Ilyenkor a felek igazuk bizonyítására tüzes vasat fogtak, forró vízbe dugták kezüket, vagy párbajt vívtak, akinek igaza volt — úgy hitték —, az isteni csoda révén sértetlen marad. Hosszú sora maradt fenn az istenítéleteknek a váradi káptalan feljegyzésében, a 13. század elején készült ún. Váradi Regestrumban. Itt és más egyházi intézmények előtt csak a tüzesvas- és forróvízpróbákat tartották, a párbajokat — mivel azokat az egyház tiltotta, ahogy később mindenfajta istenítéletet — világiak előtt vívták.

31 Az istenítélet azonkívül, hogy visszariasztotta az igaztalan jogot keresőket, kényszeríthette a feleket a békés megegyezésre. így történt ebben az esetben is. A Miklós alországbíró által elrendelt istenítélet, párbaj helyett az Andornak nembeliek és Pósa ispán fia, Péter megegyeztek abban, hogy megharmadolják a vitás földet. A föld egyharmada — az egyezség szerint —, amely Csetény falu felé esett, Pósa fiáé lett, a Duna felé eső kétharmad az Andornak nembelieké, az apáté és a többi nemzetségtagoké. A vitatott és megharmadolt földdarab — mint az ítéletlevélből tudjuk — két folyócska között terült el. Dunaújváros területén — a körülményekből adódóan ugyanis csak ide helyezhetjük — két hely is alkalmasnak kínálkozik az említett föld elhelyezésére. Egyrészt elhelyezhető lenne a Lebuki és a Brettyó (Alsófoki) patakok között, másrészt a Lebuki patak és a Táborállás felől folyó Felsőfoki árok között. Hogy ez utóbbi hely mellett döntöttünk, annak az az indoka, hogy a Brettyó és a Lebuki csak egy darabon halad párhuzamosan, azután a Brettyó északnak fordul, és amikor az Óváros közepére ér, egybeömlik a vízét a Dunába vivő Lebuki patakkal. Az oklevél kikötése szerint Pósa fia, Péter az osztozkodás után nem terjeszkedhetett a Dunáig, amit csak akkor tehetett volna meg, ha előzőleg átlépte volna a Brettyó dél—északi szakaszát, vagyis ennek a szakasznak az átlépését tilalmazta volna elsősorban az egyezség. Továbbá valószínűsíti elhelyezésünket az is, hogy Pósa fia, Péter része Csetény felé esett, Csetény pedig Pentelével északnyugaton volt határos. Tehát a megegyezés értelmében az Andornak nem birtokában a Rácdomb és annak környéke maradt. Az ítéletlevélből, szűkszavúsága ellenére, mást is megtudhatunk a pentelei monostorról. Az, hogy az apát a nemzetség tagjaival együtt pereskedett, valamint az, hogy a perben nekik jutott kétharmadot egyben kapták meg, amely ráadásul a nemzetség földvárához is tartozott, arra utal, hogy