Fejér Megyei Történeti Évkönyv 8. (Székesfehérvár, 1974)

Tanulmányok - Kállay István: Székesfehérvár kiváltságlevelei

ellentétben — a bormérésről bővebben szól, ami a kérdés jelentőségét mutatja. Bort a város területén a polgárjoggal rendelkezők mérhettek, az egyház, a vármegye, nemes személyek, kamara, katonaság nem. Az idegen bor árulását a tanács „teljes joggal és hatalommal" megakadályozhatta. Évente négyszer két hétig csak a város mérhetett bort. Ezen idő alatt a polgárok egyáltalán nem, a vendégfogadók is csak szállóvendégeik részére mérhettek. Székesfehérvár bevételeiben a bormérés jelentős helyet foglalt el, így érthető, hogy a tanács éberen őrködött e kiváltság betartása felett. A városba behozott bor után acclsát szedett, melyet a polgárok a saját, de a városi sorompón kívül termelt, a városba bevitt boraik után is fizettek. Erről a tanács már 1696-ban mint „privilégium nostrum"-ról beszélt. Ezt az accisát a város később bérbeadta.71 Az accisa megkerülésével a városba behozott bort a tanács elkoboztatta. A városban már 1694-ben egy bel- és egy külvárosi vendégfogadó működött. A belvárosi fogadó a „Fekete Sas" volt, melyet a jezsuita rendház naplója már 1701-ben említ.72 A Budai külvárosban állott az „Arany Sas" fogadó. Későbbi adatunk van a palotavárosi „Korona" vendégfogadóról.73 A városi bort azonban nem ezekben, hanem külön városi bormérésekben mérték. A sörfőzés és mérés szintén a város kiváltsága volt. Az 1703-as privilégium úgy intézkedett, hogy ez a jog „ép és sértetlen maradjon". Ez a fogalmazás kétségtelenül arra utalt, hogy a város ezt már 1703 előtt, vagyis a török alóli felszabadulás óta gyakorolta. Ezt támasztja alá, hogy a tanácsülési jegyzőkönyvek az első évektől kezdve beszélnek a sör főzését és mérését ellenőrző felügyelőkről. Már az Újszerzeményi Bizottság 1689. évi utasítása engedélyezte városi sörfőzőház építését azzal a feltétellel, hogy a város a tizedbúzát és árpát évente megfelelő áron átveszi, jó sört főzet és illendő áron hozza forgalomba.74 A sörfőzőházhoz sörös pince csatlakozott. A tanács a sörfőzőházat rendszerint bérbe adta, a bérlő hozta forgalomba a sört. Az 1720-as évektől kezdve -— hosszabb-rövidebb időre — néhány polgárnak is megengedték a főzőházban vásárolt sör kimérését. A század közepén a Belvárosban hat sörmérés volt, ezenkívül a három vendégfogadóban is mértek.75 Idegen sört nem volt szabad behozni a városba, valamint a vasárnap délelőtti Istentisztelet idején szünetelt a kimérés. Lényegesen kisebb mértékben folyt a városban a szeszfőzés, melyet ugyan a kiváltságlevél tételesen nem említ, de a „más ilyenek" kifejezés feltehetően ezt a kiváltságot fedi. A szeszfőzőkazán a sörfőzőházban állott, a sörfőzés melléktermékéből, városi gabonából, szilvából főzték. Pálinkafőzőüst a polgárok birtokában is lehetett, ezután azonban a város adót szedett. A városba behozott idegen pálinka után accisát fizettek.7,6 A kiváltságlevében szereplő húsmérés jogát a város közvetve gyakorolta: hússzékeket tartott fenn, ill. mészárosoknak adott bérbe. Ellenőrzésükre felügyelőket jelölt ki. A mészárosok húsvágás előtt őt értesítették, ki az állatot megszemlélte. Ez a tanács rendészeti teendői közé tartozott. A török alóli felszabadulást követő években a levágott állatok után darabonkénti accisát szedtek.77 A húsméréshez kapcsoló164