Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)

Tanulmányok - Czakó Sarolta: Székesfehérvár szabad királyi város igazgatása 1688 – 1740.

Látható, hogy a belvárosi jómódú német és magyar polgároknak még valamely külvárosban is volt házingatlanuk, tartozékokkal vagy anélkül. Fordítva ez nem állt, külvárosi lakosoknak abban a városnegyedben volt csupán vagyonuk, — házuk földdel vagy anélkül — amelyikben laktak. Kiderül az összeírásból, hogy a magyar családfők száma jelentékenyen megszaporodott, a német családfőké is, de korántsem olyan mértékben, mint a magyaroké, s hogy a rác lakosság száma csökkent. Továbbá, hogy a megszaporodott magyar családfők lakóhelye méginkább az elővárosokba tevődött át, s a belvárosban döntő többségben a német polgárok éltek.

115 Az 1727. 'évi összeírás alaposabb a korábbiaknál, mert megjelöli a családfők neve mellett, hogy az illető polgár-e vagy sem, és a legtöbb esetben a foglalkozást is feltünteti. Az 1728. évi összeírás még részletesebb, mert a fenti rovatok mellett jelöli a családfő szőlőtulajdonát (ennek nagyságát fasorban mérve), külön az új telepítésű szőlőt, s egy külön rovatban az illető kézművesiparból és kereskedelemből származó jövedelmét.

116 Ez az összeírás nagy részletességre törekedett, a városlakók adóképességének sokoldalú meghatározása volt a célja. A város lélekszámán aík meghatározása az összes XVIII. század első felében készült összeírás alapján is csák hozzávetőleges lehet. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy az összeírások a családfőket tüntetik fel, s ebből még nem derül ki, hogy hány fő élt a családban. Azonkívül nem lehet a családfő mellett csak a szorosan vett családot számítani (feleség, gyerekek, vejek, menyek, unokák), ide kell számítani a háznépét is, a cselédeket, béreseket, állandóan foglalkoztatott bérmunkásokat, stb. Egy másik ck az, hogy az 1715. és 1720. évi összeírás, mint az első nagy, egész országra kiterjedő felmérés — pontatlan, nem teljeskörű, mert a nemesség és papság, mint minden adózás alól mentes társadalmi osztály kimaradt az összeírásból, kimaradtak továbbá a nem adózó vagyontalan rétegek. A népesség számának megállapításánál így a házak számát kell alapul venni, s azt a szorzószámot megkeresni, amellyel a házak számát beszorozva a legreálisabb értéket kapjuk, a lélekszámra vonatkozóan. Ennek a szorzószámnak a megállapítása azonban rendkívül nehéz. A török hódoltság utáni népességszám megállapításával először Acsády Ignác próbálkozott a „Magyarország népessége a Pragmatica Sanotio korában 1720—1721." című 1896-ban megjelent munkájában.

117 E munkának eredményeit és megállapításait a szakirodalom évtizedekig vitatta, és vitatja ma is. Acsády Ignác a háztartásokra átlagban 6 főt számított, s így Magyarország és Erdély lakosainak együttes számát 2 582 598 főben határozta meg. Ez azonban irreálisan kevés.

118 Ha ez a szám a valóságot tükrözné, akkor ez azt jelentené, hogy Magyarország és Erdély lakossága 1720—1787 között (a II. József korában tartott népszámlálásig) 5 816 000 fővel, azaz 225 %-kal gyarapodott. Ez azonban lehetetlen, tekintve a kor természetes szaporodásának ütemét, a közegészségügyi viszonyokat, a gyakori járványokat, háborúkat és a magas csecsemőhalandóságot.

119 így valószínűbb azokkal a szorzószámokkal megkísérelni a számolást, amelyet demográfiai munkáiban Thirring Gusztáv, Tomaj Ferenc vagy Dányi