Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)

Tanulmányok - Czakó Sarolta: Székesfehérvár szabad királyi város igazgatása 1688 – 1740.

19. Székesfehérvár polgárai senkinek nem tartoznak tízedet, kilencedet fizetni, vagy bármi más követelést teljesíteni. 20. A kiváltságlevél szerint, a jogok mellett említett kötelességeken túl, egyik alapvető kötelezettsége a városnak, hogy a közadókat és az országgyűlési váltságot pontosan megfizesse. 21. A jogok és kötelességek felsorolásán túl a diploma tartalmaz néhány kitételt is. Ezekből figyelemre méltó, hogy ,,a városban az igazi római katolikus vallást nem követő egy egyént sem lehet megtűrni". Továbbá, hogy a polgári hatóságon kívül sem katonai, sem kamarai tisztek, sem a vármegye törvényhatóságot nem gyakorolhat a város felett, s a város ügyeibe be nem avatkozhat. Valamint királyi emberek a polgárok házába ingyen be nem szállásoltathatnak. Kimondja azt is, hogy az okmányban felsorolt jogok csak azon feltételek mellett illetik a várost, ha polgárai és lakói hűek maradnak az udvarhoz. Hálátlanság és hűtlenség esetén pedig a communitas az adományozott jogokat és szabadalmakat elveszíti. A diploma végül megerősíti Székesfehérvárt régi címerének használati jogában. A szabad királyi városi jog visszanyerése nem jelentette azt, hogy Székesfehérvár azonnal élhetett is e jogokkal. A kiváltságok gyakorlati alkalmazásának ugyanis gátat vetett Rákóczi szabadságharcmozgalmának kibontakozása. Székesfehérvár a Rákóczi szabadságharc idején (1703—1711) Székesfehérváron sajátságos helyzet alakult ki a kuruckorban. A város lakosainak többségét a magyarság tette ki, amely szívvellélekkel kurucpárti és a szabadságmozgalom híve volt. A városba 1688-tól betelepült német lakosság, — amely számban kisebb, de gazdasági erejét tekintve sokkal tehetősebb volt a magyar lakosságnál — labancpárti volt. A tehetősebb németség már ekkor — a XVIII. század elején — kiszorította a belvárosból a magyarokat, akik mind nagyobb számban az elővárosokat lakták. , 1703 végén, amikor a kuruc haderő a Duna vonalát átlépte, a magvar polgárok kijelentették, hogy nincs szükség védelmi intézkedésekre. Az 1704. január 2-i tanácsülésen pedig nyíltan kijelentették, hogy a kurucok ellen nem fognak fegyvert. A német polgárság azonban nyugtalan volt, s Vánossy Lőrinc harmincados tanácsára úgy döntött, hogy Kolosváry Mihályt Sávolyai Jenőhöz küldi Pozsonyba, segítséget kérni a kurucok ellen. A küldött megbízatásához tartozott az is, hogy abban az esetben, ha nem kap segítséget, kérjen felhatalmazást a behódolásra. Mivel Kolosváry nem vállalta el a megbízatást, Schinigin Mihály senator utazott Pozsonyba.

29 Január 7-én megjelentek a kurucok a megyében, s a város magyar lakossága ekkor már nyíltan követelte a város átadását. A németek kénytelen-kelletlen beleegyezésüket adták, s Hiemer Mihály senator személyében követet küldtek Pápára Károlyi Sándorhoz, aki a város átadásának ügyében tárgyalt. Január 16-án pedig a kurucok bevonultak a városba.

30