A Tanácsköztársaság Fejér megyében - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 2. (Székesfehérvár, 1969)

Tóth Károly: Krúdy Gyula Fehérváron

hogy a legmélyebb mélyről, a förtelemből felordítson végre az Ember". És ezt sem a kiskirályok, sem a püspökök, sem a büszke huszárok nem tudták megakadályozni. Április 5-én kezdődött meg Fejér megye szocializálása, április 20-án, húsvét vasárnapján pedig már 100 gróf és grófné vonult el vörös rózsával a ruháján Hamburger népbiztos előtt. Hát idáig jutottak! Micsoda erő lehetett az, amely erre a meghunyászkodásra kényszerítette őket! Ugyan mire gondolhattak a grófok és grófnék? Dózsa megvadult parasztjaira és a karóbahúzásra, vagy a párizsi Gréve-piac gillotinjára? Vagy arra, hogy csak egy rossz álom az egész, a proletárok pünkösdi királysága, aztán majd minden visszatér a régi medrébe? Biztosan erre számítottak, és — jól is számítottak. Rövid távlatban igazuk lett. Horthy mindent restaurált: nagybirtokot, király nélküli királyságot, papi hatalmat, vitézi méltóságot. Álljunk meg itt egy pillanatra! Forgassuk előre az idő kerekét 1940-es évekre. Valahol olvastam, hogy 1940-ben vagy 42-ben (!) az egyik Eszterházy újabb birtokot vásárolt. Én magam láttam: a Tolna megyei Bartal Aurél a második világháború éveiben úgy repkedett saját gépjén gyönyörű birtoka fölött, csupán úri passzióból, mintha néhány száz kilométerre tőlünk nem dörögtek volna már az ágyúk, hanem a béke szent galambja terjesztette volna óvó szárnyait Magyarország fölé. Sohasem tudtam megérteni a magyar uraknak ezt a végtelen rövidlátását. Politikailag iskolázottak voltak (ők csinálták ezer éven át), ismerték a nemzetközi összefüggéseket, tudtak Spartacusról, Dózsáról, Robespierről. És mégis! Vajon melyik érzékszervük hiányzott, vagy tompult el teljesen a századok alatt? Azt hiszem, a konkrét valóság iránti érzékük hiányzott. Nem tudták érzékelni azt, ami közvetlenül előttük, mellettük, körülöttük történik. Az egyszerű, de szigorúan meglévő köznapi valóságot nem fogták fel, s így nem volt miből nagyobb távlatra érvényes törvényszerűséget elvonni. Kastélyaik kőkerítése kizárta az ő világukból a munkáló, fejlődő, változó, élő életet. Ezért kellett elpusztulniuk, ha nem előbb, hát később. Ha nem 1919-ben, hát 1944—1945-ben. De térjünk vissza 1919-hez. A szocializálás négy nap alatt megtörtént, éspedig vérontás, nyílt ellenállás nélkül. Igaz, nehezen indult. Amikor április 5-én Pártos elvtárs a megyei direktórium megbízásából megkezdte a munkát, nem volt könnyű dolga. A forradalom ekkor még gyerekcipőben járt. Pestről nem jöttek határozott parancsok, az urak fitymálva néztek szembe a helyi direktórium rendelkezéseivel. A katonai helyzet teljesen bizonytalan. Akiknek félnivalójuk van, külső beavatkozásban reménykednek. Várják a franciák, a csehek, a románok, vagy az angolok beavatkozását. Mindenkit inkább, csak a forradalmat nem. Veszszen el minden, csak a szent ezerholdak maradjanak meg! Node azért a legóvatosabb urak mégiscsak biztonságosabbnak tartják eltűnni a szem elől. Néhány gróf elszökik a megyéből. Naprólnapra szaporodnak a rossz hírek, a demarkációs vonalon nem történik semmi, sem a szerbek, sem a románok nem mozognak. „A grófnék idegesek. A kastélyokban nyomasztó a csend. A pa-