A Tanácsköztársaság Fejér megyében - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 2. (Székesfehérvár, 1969)

Pesti János: A katolikus egyház a forradalmak időszakában

A keresztényszocialisták áprilisi budapesti kongresszusán öszszecsapott a mozgalom jobb- és balszárnya. Első napon a különböző szakszervezetek gyűléseztek, majd — Giesswein elnökletével — a Keresztényszociális Egyesületek Országos Szövetsége tartott közgyűlést. A kongresszus napirendje előtt beszéltek arról a szakadásról, amely a mozgalomban nemrég bekövetkezett. A vezetőség munkájával elégedetlen, agresszív „jobboldal" ugyanis helytelenítette a kereszténység ellenségeivel való — bár kétségtelen, hogy csak taktikaként alkalmazott — együttműködési politikát. A vezetőség ugyanis mind a fővárosban, mind Székesfehérvárott azt hangoztatta, hogy a cél azonos a szociáldemokratákéval, csak a kivitel más." Népuralmat akarnak, az általános titkos választójog alapján, az adott társadalmi rend kereteinek megtartásával, a gazdasági kérdést tehát „nem szabad összekapcsolni a vallással". A kongresszus a jobbszárny vezetőjének felszólalását megakadályozta, így a szónokok — a balszárny egyetértésével — javasolhatták, hogy a képviselőtagok a munkáskérdésre több súlyt fektessenek a parlamentben. Délután a régi képviselőházban az egyesült keresztényszociális néppárt rendezett pártgyülést, amelyen Giesswein a fúzióról, Haller István a programról beszélt, hangsúlyozva, hogy az önrendelkezés jogán az állami élet keresztény szellemű berendezkedését akarják biztosítani. Miközben a gyűlés bizalmat szavazott az egyesült néppártnak, a szociáldemokraták az iparcsarnokban Garbai Sándort hallgatták, aki a választójog fontosságát fejtegette. A párt székesfehérvári szervezete ellen indított új támadásra a Marx születésének 100. évfordulóján rendezett ünnepség adott alkalmat. A katolikus sajtó három hasábot szentelt Marx életútja vázolásának,

43 s elismerte azt a „tiszteletreméltó jellemvonását", hogy a nyomorgó és elnyomott emberek iránt „nagy részvéttel volt". Természetesen az „elismerés" csak ürügy volt annak a kérdésnek a megfogalmazására, hogy nem volna-e okosabb meghallgatni a vörös vezérek által gyűlöletessé tett keresztényszocialistákat is, hogy utána ki-ki önállóan formálhasson véleményt, az uszításokba való beleugrás helyett. Ezt különösen azért tanácsolták, mert — véleményük szerint — Marx „életrevaló eszméit" is kompromittálta az anyagelvűség és a demagógia. A sajtóval párhuzamosan a városi hatóságok is akcióba léptek, a belügyminiszter pedig még májusban sem hagyta jóvá az újjászervezett párt alapszabályait, s — hogy a bíróság se maradjon tétlen — a szociáldemokrata párt titkárát 2 napi elzárásra és 100 K pénzbüntetésre ítélték. A forradalom küszöbén vívott előcsatározások köre a sárospataki „Református Lapok"-ban megjelent cikkre vonatkozó reagálással zárult le. Indító hangnak Prohászka hungarizmusért kiáltó írását tekinthetjük. Ekkor „végre", a sok-sok biztatás után a reformátusok is úgy látták, hogy a katolikusoknak és a protestánsoknak közösen kell keresztény néppolitikát csinálni a „felforgató és nemzetellenes" szociáldemokráciával szemben. „ . . . Elérkezett a 12. óra — idézi a protestáns papokat a Fejér megyei Napló —, melyen a katolikusoknak és protestánsoknak kezet kell fogniuk a magyarságért,"

44 Azt az újság már korábban hirdette, hogy ha sikerül közös frontot csi-