Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-09-01 / 6. szám
ívni, vagy írni nagy különbség A közeli napokban, hetekben mind több és több információ látott napvilágot a szigorodó bevándorlással, beutazással, vízumokkal kapcsolatban. Ezzel magyarázható az a levéldömping, ami ugyancsak ezekben a napokban irodánkat elárasztja. A mellettem lévő szobában ülő „lengyelhámoripéter, vagy a „szlovákhámoripéter”, az „oroszhámoripéter” ugyanúgy arról panaszkodik, mint az ukrán, román kollégáim, hogy nem győznek a hozzájuk forduló emigránsok aggódó, izgalommal teli leveleikre válaszolni. Kollégáimat - akik egyébként mind a gyengébb nem képviselői - azzal szoktam megnyugtatni, egyben megnevettetni, hogy „aszongya”: Azért van sok munkánk emigrációs problémákkal, mert közép-keleteurópai országokból származunk. Ne féljetek! Ha lenne például „svájcihámoripéter” közöttünk, neki biztos semmi melója nem lenne. De mivel nem Svájcból származunk, és a tanácsot kérők között sincs egy svájci sem, így marad a válaszadás a sok levélre és telefonra. Ezt a történetemet azért mesélem el, mert magam is szereplője voltam. Valakinek az ügyében egy híres magyar származású impresszárió özvegyénél próbáltam eljárni, aki a mai napig, idős kora ellenére aktív társadalmi életet él. Producerekkel, művészeti ügynökségekkel, hangversenyrendezőkkel találkozik nap, mint nap. Egyik délután, 4 óra 15 percre adott időpontot teára, amit nagyon boldogan fogadtam volna el, ha nem hallatszik el a meghívásában egy kis elszólás. „Dága uvam - ugyanis raccsolt a néni, szóval - dága uvam, azért jöpn 4 óra 15- kor, mert ugyanis akkor mán elmegy a cselédem”. Na, mindegy! A célért mindent virág, door-man, 4,15, csöngetés, szóval, ahogy elő van írva. Mit tesz Isten, egy csinos, magas, magyarul beszélő hölgy nyitott ajtót Ki lehet ez a nő? Kitalálták, a „cseléd” volt akit bemutatkozásunk után azonnal keresztnevén szólítottam. Mint később kiderült ez a meggondolatlan cselekedet nagy hiba volt tőlem. Az idős hölggyel történt konvencionális bemutatkozáskor - kézcsók, bokacsattogtatás, megvártam, míg leült, - értelmetlen arcot vágtam, és mutogattam, hogy, hogy is van ez, hát itt maradt a „cselcsi”? - mutattam széles mozdulattal, ő nem némán mint én, hanem határozott hangon válaszolt a lényegében ki nem mondott kérdésemre, hogy „Olvassa a maga újságját, és szerette volna személyesen is megismerni magát”, meg hát gondolom a teát is fel kell valakinek szolgálnia. A beszélgetés elindult, a társalkodás közben egy magyarországi televízió műsor került szóba, de nem emlékeztem a címére. Tragédia akkor történt, amikor nevén neveztem a házvezetőnőt és megkértem, segítsen, hiszen ő és férje egy évvel ezelőtt jöttek csak ki, biztosan jobban emlékszik a címre, ő emlékezett, de én is emlékezni fogok arra, ami ezután történt Az „ívni” már nem, de írni tudó hölgy rámripakodott, hogy „Kedves uvam, nálunk nem szokás a cselédhez szólni.” Most mit tegyek? Legyek úr, ami számomra nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen, meg hát valaki érdekében jöttem, akinek segíteni akarok. Egyszóval az úrivonal nem sikerült A kínos helyzetre rátettem még egy lapáttal, csak annyit mondtam házigazdámnak, „Kedves asszonyom, nálunk nem tiltott a házvezetőnővel beszélgetni." (A igazsághoz tartozik nekünk nincs, hacsak nem én vagyok az, ugyanis besegítek otthon a háztartásba.) Ezután az órámra pillantottam, és mint aki fontos ember, eliszkoltam. Annyi lehetőségem még volt, hogy az előszobában a névjegyemet átadjam a házvezetőnőnek, aki kikísért a liftajtóig, odasúgva, hogy a férjével majd felkeresnek engem. Az időpontot már nem tudtuk megbeszélni, mert a ház úrnője utánunk jött Majd „azonnal jöpn be” felkiáltással „leválasztotta rólam cselédjét’. Másnap hívott a ház úrnője, hogy miért siettem el oly hirtelen. Bár utálom a teát, de nem erre hivatkoztam. Kedves hölgyem - mondtam, én többet nem megyek el magához, mert tegnap a rövid együttlétünk alatt három szarvashibát is elkövettem. Nevezetesen, amikor a meghívást elfogadtam, vagyis azzal rendelt oda, hogy akkor már a „cselédje” nincs ott, nyugodtan beszélgethetünk. Majd rám kellett szólnia, hogy hogyan merészeltem a „cselédjétől” kérdezni valamit A harmadik hibám a liftnél történt, amikor utánunk settenkedett, hogy ellenőrizze, hány percig és főleg miről beszélgetek „cselédjével”. Újdonsült „cseléd” ismerősöm néhány nappal később felkeresett férjével emigrációs kérdésben. Megnyugtattak, ha nem is rúgta ki őt a munkaadója, de ő maga akar eljönni onnan, a könyvet ívni már nem, de írni még tudó hölgytől. Mindig elszomorít, ha arról olvasok, hogy mennyi „bapalizott" szerencsétlen bevándorló hizlalja bankbetétjeit azon hiénáknak, akik ezekre szakosítják magukat Egy házaspár levelében leírja, hogy három évvel ezelőtt egy munkaközvetítő hiéna 1250 dollárért „bírta” őket elhelyezni. Majd összekuporgatott pénzükkel a 14- 16 órai megfeszített munkanapokat hátra. hagyva, visszamentek Magyarországra. Ott aztán jött a hidegzuhany. Mint írják, iszonyatos magas árak, még iszonyatosabban alacsony bérek, férje munkanélküli lett. Klinikai asszisztensi fizetése 17 év után rendkívül alacsony volt Mit csináljanak, tanakodtak, majd néhány hét után visszajöttek. Az asszony a súrolókeféhez, a férfi pedig a tetőfedőkhöz. Meddig tartható ez az állapot - kérdezte levelében, hiszen mégiscsak az a célja, hogy legálisan tartózkodhasson itt Nem bízik a sztárügyvédekben, pláne most, amikor a zöldkártya megszerzésének lehetősége napról-napra nehezedik. „És akkor egy még nagyobb lélegzetet vettünk, mint amikor idejöttünk Amerikába, és elhatároztuk, hogy Kanadába megyünk, ahol úgynevezett pontrendszer dönti el a letelepedés lehetőségét Mi úgy találtuk, hogy papírjaink, diplomáink megfelelnek azoknak a feltételeknek, amelyeket a felsorolt hiányszakmák, munkahelyek betöltéséhez előírtak. Levelükben azt kérték, hogy szerezzem meg nekik az ottani kórházak, klinikák címeit, na meg szponzorokat, különös tekintettel a vegyészeti gyárakra, Kanada azon tartományaiból, ahová szakmai önéletrajzaikat elküldhetnék. Itt levelük olvasását abbahagytam, felhívtam őket telefonon, és kértem, hogy jöpnek be hozzám. Ez meg is történt, bemutatkozásuk után egyenesen nekem szegezték a kérdést, hogy menjenek-e, vagy sem Kanadába. Teljesen ledöbbentem, hogyan képzelik el, hogy én fogom megmondani, hogy hol folytassák az életüket? Ki az, aki egy ilyen fontos kérdésben felelősséggel tanácsot merne adni? Hátén nem, az biztos! Tegyükfel, valaki rábeszéli őket az utazásra, és nem jön be a tervük, akkor mi van, mi lesz velük? Hogyan jönnek vissza, szeptember 11-e óta már nem turista, látogató, és egyéb más beutazási időket élünk. Az is előfor-The closest you can get to Hungary without leaving town. hours Tuesday - Thursday 4:00 p.m. - Midnight Friday - Sunday I i :00 a.m. - Midnight Closed Monday 5210 W. Diversey Ave. (at Laramie) Chicago, IL 60659 Phone: (773)756-4949 Fax: (773)736-4982 E-mail: Contact@PapriKashRestaurant.com Visit us on the web to view our menu and more (www.PaprikashRestaurant.corn) Mottó: „Ami látszik, arról nem £ eszélni, ami látszikffzt ^ valahogy íitetni az emberekkel” EZ VAN -1. évfolyam 6. szám, 2004. szeptember
