Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-07-01 / 5. szám
Névházasság némi bonyodalommal Hogy sok esetben jelenségekről írok, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az írásaimban akár dicsérek, akár elmarasztalok valakit, legalább ketten-hárman hívnak fel, hogy magukra ismertek. Jaj, nem kellett volna megírnia!”, vagy Jaj, minek dicsér engem, úgyis annyi irigyem van!” Ezen ugyan nem csodálkozom, mert irigységből exportálni is tudnánk. Hiába mondom nekik, hogy nem róluk van szó, hogy ez egy másik személy, nem hiszik el, magukra vesznek olyan megállapításokat is, amivel más normális ember nem büszkélkedne. Ezek közé tartoznak az úgynevezett névházasságok is, amelyekről már nem egyszer írtam. Most, hogy igencsak megszigorították a bevándorlási törvényt, a legalitásra alig marad más lehetőség, mint a névházasság. Itt főként a szeptember 11-i tragikus események utáni szigorításokra gondolok, miután egy közönséges Driver’s License-t sem lehet megszerezni, amit korábban még egy turista is megkaphatott. A névházassággal kapcsolatos első történetem a következő. Mindenki megelégedésére már több mint tíz éve dolgozott egy családnál, annak összes tennivalót ellátva egy Erdélyből származó hölgy. Az idős feleség végelgyengülésben eltávozott az élők sorából. A gyászszertartásból hazafelé a kedves házvezetőnő „bedobta”, nem lacafacázott, hogy a sem nem éppen virgonc, sem nem éppen fiatal, özvegyen maradt férj vegye őt el feleségül. Végtére is nem járja, hogy neki ne legyen tíz év után még zöldkártyája, vagy amerikai állampolgársága. Az ilyenkor szokásos csodálkozás elmaradt, pontosabban nem lehetett eldönteni, ki esett jobban egyik ámulatból a másikba. Az özvegy férj, aki ahogy szokás mondani, még alig kihűlt felesége sírjára szórta a gyászvirágait, vagy a takaros kis házvezetőnő, aki ezt az ötletet előadta. Nem találják ki olvasóim, mert magam sem találtam ki. Ugyanis a takaros menyecske - igen, menyecske - csodálkozása volt a nagyobb, mert az öregúr még ott a gyászmenet kocsijában igent mondott. Hogyan tovább? Hiszen a bácsi családtagjainak is volt némi beleszólása a nagy terv kivitelezésébe. Kicsit húzódott az adminisztrációs megvalósulás, hiszen nem valószínű, hogy a hölgy a bácsi fizikai teljesítményére tartott volna igényt. Inkább a zöld színű dolgok érdekelték, úgymint: zöldkártya, vagy zöldhasú bankó. A bácsi családja sok mindennel próbálta elrettenteni, hogy mit lesz majd az emigrációs hivatalban az első interjú alkalmával. Nem az ilyenkor szokásos beugrató kérdésekre gondoltak, például hogy milyen színű a bácsi fogkeféje a fürdőszobában. Ezt egyrészt tudta a házvezetőnő, hiszen 10 év alatt láthatta eleget, na meg a bácsi fütyülve szokott fogat mosni, mert kivehető fogsorát körömkefével tisztítja a kezében. Nem. ők inkább a fürdőszoba helyett a hálószobával kapcsolatos kérdésekkel riogatták a bácsit, hogy tudniillik, hogyan is van az a házasélet a hálószobában. Én mondtam, hogy ne törődjenek ezekkel a családi ijesztgetésekkel, az emigrációs hivatal illetékesei pontosan tudják, hogy az ilyen nagy korkülönbséggel kötött házasságok nem a hálószobában zajlanak, és a felmerülő problémák sem onnan indulnak ki. Ezekre a névházasságokra jellemző szomorú tapasztalatok beláthatatlan következményekkel járnak. Az a házvezetőnő, aki eddig minden munkát maga végzett a ház körül, most egyik percről a másikra házvezetőnőből, házúrnővé avanzsál, ő tárgyal a felvételre jelentkezőkkel, ő interjúvolja meg őket, ő szabja meg, mit, hogyan, mennyiért kell elvégezni. Egyszóval megjátsszék magukat, és könnyen igen feledékennyé válnak. Elfelejtik, hogy nemrégen még ők voltak hasonló helyzetben. Természetesen nem minden névházasság végződik bonyodalommal. Sok közülük szeretettel és emberi segítséggel párosul, de sajnos nem kevés azoknak a száma sem, melyek válóperekkel, botrányokkal végződnek. Meg lehet döbbenni, ha nem is valósul meg a házasság, csak hangozzék el egy egyszerű „szerény” kis javaslat, ami mindent megváltoztat, mint azt példánkban láthatjuk. Ebben a kis történetben a halálesetnem most történt, hanem évtizedekkel ezelőtt. A házaspár férfi tagja munkaszolgálatos volt, és nem jött vissza 1945-ben. Az özvegy egyedül nevelte fel két gyermekét, 1956 óta Kaliforniában él két gyermeke, unokái, és dédunokái körében. Élettársa nagyon rendes ember, neki a felesége nem tért haza a deportálásból. Egyikük sem akart összeházasodni, olyan igazi plátói, öregkori barátságban éltek egymás mellett, külön házban, de majd’ minden nap találkoztak. Egy valami még összekötötte őket, hosszú évek óta közös bejárónőjük volt. A nő egy héten háromszor az asszonynál, háromszor pedig a férfinél főzött, takarított, házvezetői munkát látott el. Történt, hogy az egyik évben, egy ünnepi estén, amikora teljes család és természetesen az egyedülálló úr is a közös vacsorát elfogyasztotta, a sütemény felszolgálása, kávézás közben megszólalt a közös házvezetőnő. Hogy „ugyanmá”, miért is nem veszi el őt feleségül a hölgy barátja, hiszen mindenki tudja, hogy ők csak jó barátok, és nincs közöttük semmi. A bejelentés utáni döbbent csöndben aztán az ajánlattevő még kiegészítette mondanivalóját, hogy ő ugyan csak papírházasságra gondolt, és nem egyébre. Ez még nagyobb megdöbbenést okozott, mint korábbi, általa „szimplának” nevezett indítványa. Az idős, de nagyon szép asszony „bepipult”, lehet, hogy féltékenységből, vagy ahogy ő nevezte, ezt az arcátlanságot nem tudta tolerálni, és azon nyomban megkérte majd 20 év után barátja kezét. A javaslattevő házvezetőnőnek pedig felmondott, aki azóta már hazament szülőhazájába, saját országának útlevelével és nem az áhított amerikai útlevéllel. Talán ott már nem „önzetlenül” keres férjurat. Vannak azért a házasság útvesztőjében nagyon jó, és örömteli példák is. Egy nagyszerű, odaadó, munkájáról híres ápolónő egy család idős, mozgássérült hölgytagját látja el a nap 24 órájában. A hölgy testvérbátyja - aki aktív üzletember, sokat utazik, és nem ott lakik, ahol az idős testvére - szinte repdesett a boldogságtól, hogy ez a kedves, csinos, jó szándékú magyar ápolónő milyen becsületesen dolgozik, megkönnyítve életüket A hölgy lelkiismeretességét jómagam is igazolni tudom, ugyanis a legutóbbi MAGYAR KLUB rendezvényének kellős közepén felállt és hazament Érdeklődésemre, hogy mi történt, azt válaszolta, hogy a rábízott beteget el kell látnia, és csak taxival szaladt el egy rövid időre a klub programját megnézni, de sajnos máris mennie kell. Nincs mese, a rábízott személynek teljesen mindegy, hogy kedd, vagy vasárnap, ő felelősséggel tartozik iránta, ezért nem tudja végighallgatni a programot Ez a nagyon kedves és csinos ápolónő felhívott a napokban és elmondta, hogy lám-lám, mennyire igaza volt, hogy neki a beteg ellátása a legfontosabb, és az elmúlt évekhez hasonlóan a klub legutóbbi programját is otthagyta. Kíváncsi voltam, mi történt? Képzelje el, - mesélte, hogy a néni testvére minden előzetes kérésem, ráutaló magatartásom nélkül felajánlotta, hogy elvesz feleségül, amiért ennyire becsületesen látom el a testvérét. Azt is mondta, hogy nem kell már szponzort keresnem, hogy zöldkártyához jussak. Gratuláltam, de kértem mondja már el, hogy milyen is ez a testvérbátyó? Nagyon kellemes, elegáns, jókedvű, jóképű üzletember, olyan, mintha skatulyából húzták volna elő. Csak neeem? De, igen - volt a huncut válasz, hát persze, hogy igent mondtam. Az új ara férjének testvérét továbbra is ápolni fogja, úgy, mint eddig, de azért az ilyen adminisztratív együttélések magukban hordozzák az érzelmek kialakulását is, sőt továbbmegyek, még egy kisgyermek érkezése sem kizárt. Akkor aztán nem is kell kérdeznie az emigrációs hivatalnokoknak, hogy mi is történt a hálószobában. Mottó: „Nem téged, inkább az amerikai állampolgárságodat szeretem^ Erre mondják, hogy a névházasság nem házasság.” EZ VAN -1. évfolyam 5. szám, 2004. július 20. oldal gg “Inkább a zöld színű dolgok érdekelték, úgymint: zöldkártya, vagy zöldhasú bankó.”
