Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)

2004-06-01 / 4. szám

kérték. Sőt, nemcsak véleményünket, hanem voksainkat arra vonatkozóan, hogy kinek az oldalára állunk. A dolog természete folytán nem éppen egybehangzó elmondásuk alapján kinek is adunk igazat, mi mellékszereplők. Mivel mindannyian baráti körükhöz tartoztunk, mondhatom igen nehéz helyzetbe kerültünk mi statiszták, hiszen ez a nem különösen szép előadás inkább rájuk, azaz a főszereplőkre tartozott volna kizárólag. Én csak annyit kérdeztem mindkettőjüktől, hogy mondják meg, biztosak-e abban, hogy el akarnak-e válni, végleges-e az elhatározásuk, nemcsak első felindulásból szitkozódnak egymásra és főleg szükséges-e nagydobra verni, hirdetni útón-útfélen. Mi, soha nem békülünk! - volt a válasz.

Erre azt mondtam, amit ilyenkor szoktam volt mondani: „Egy szenvedélyes ölelés a férfiakat, egy szép briliánsgyűrű a nőket igen gyakran kibékíti. Mi lesz akkor veletek. velünk? Mi lesz a sok hallgatóval, véleménynyilvánítóval, aki valahova voksolt, aki valamelyik oldalon állt Erre a sok kérdésre csak ugyanazt a választ kaptam: „Mi soha nem békülünk, válni akarunk és rövidesen fogunk is.”

A magam részéről nem voksoltam, nem érdekelt kiteregetett szennyesük, elég nekem, amit minden szombaton jómagam viszek a mosodába, ugyanis akkor mondja a nejem, hogy VALAKI menjen és mossa ki a piszkos ruhát Azóta ezért szombatonként a nevem Mr. Valaki. Szóval más családok szennyesével nem foglalkozom, és ezt tettem ez esetben is. Valamit mintha megéreztem volna, mert hát ugye eszméletlen boldog házasságban folytatódott a színmű. Ki lett a Mefisztó a Faustból, vagy ki lett Mirigy, a boszorkány a Csongor és Tündéből? Hát persze mindenki, aki még a harcok idején valakinek az oldalán állt. Az a férfibanda, aki a válni készülő férjjel sörözött, vagy az a hölgykoszorú, aki a feleséggel „cukrászdázott”, mind-mind elveszett emberek. Azoknak aztán nincs pardon, azok mind annulálva lettek. Ezt onnan tudom, hogy például én, aki semleges maradtam, még én is csak igen nehezen tudtam „visszanyerni" státusomat, mondván, hogy miért maradtam semleges...

De a legnehezebb helyzetben vannak ők maguk is, hogy kibeszélték meggondolatlanul családi problémáikat, és főleg elvárták mindenki állásfoglalását. Most, hogy minden rendbejött, vagyis boldogan folytatnák házasságukat, nem lehetnek igazán olyan boldogok, mint azelőtt, hiszen saját meggondolatlanságuk okán megfogyatkozott baráti körük. A beavatottak békítési kísérlete nem eredményezett mást, csak két dühös embert. (pe)

Egy kis nosztalgia

Helyek helyén

A Napoletana volt talán az első „nemzeti konyhás” vendéglő a városban. Polgár (nem lévén akkor sem gourmet, még kevésbé gourmand, ellenben meglehetősen ivónak minősíttetett) nem annyira a pastákért járt oda, hanem a chiantiért, amely valódi volt, ahogy Hemingwaynél megvan írva: háncs borította, gömbölyded palackban, elfogadható áron. A piros kockás abroszokkal fedett asztalok még egy „kerthelyiségbe” is kihúzódtak, vedlő tűzfalak vették körül a hangyányi teret: - Istenkém, mint Nápolyban! suttogták a megilletődött pestiek, akik nem jártak, mert nem járhattak Nápolyban akkortájt. A Moszkva étteremhez már virtigli kerthelyiség társult: ménkű nagy, felcsavarható ponyva borult fölé, „élőzene" szólt, Tabányiéké. Polgár, bár táncolni nem tudott, jobb nőit szívesen vitte ide: a hely elegáns volt, ízlésének és pénztárcájának megfelelő. A Gorkij fasori villa később a munkásőrségé lett, még később valakik privatizálták, a kerítésen áttekintve látni két hatalmas vasoszlopot hátul: azok tartották valamikor (időjárástól függően) a nap-, vagy esőernyőt a harmonikaszóra szvingelők fölé.

Volt ilyesmi a Duna Szállóban is, melynek helyén előbb az Intercontinental Hotel lett, majd a Mariott Hotel, amely kettő egy, és ugyanaz, ám

közben Intercontinental lett a Fórum - vagy valahogy ilyesformán. Polgár aránylag rendszeresen járt oda, mely aránylag és mely rendszeresség a fizetésnap körüli időket jelezte, Beamter Bubit hallgatták afféle bemelegítésként, nyári kora estéken, mielőtt a komoly bevetésekre, vagyis valamelyik aktuális házibuliba indultak volna. A harmadik, vagy negyedik üveg Egri Leánykánál tartottak, amikor kiderült: jó, ha összesen annyi pénzük van, hogy két palackot ki tudnak fizetni.

Először haverokkal próbálkoztak: felhívták Bandit, aztán Lacit, jönnének segítségükre, de egyik sem volt elérhető, már útban lehettek a közös cél, Tündéék hábéje felé, pénz tehát nyista. Következtek a szülők, akik ugyan otthon voltak, de nem adtak. Nem! Kijelentették: nem! Rendeltek még egy hétdecist ha már balhé, legyen nagy, és legalább kellő bódulatban érje őket Közben teljesen besötétedett, és Polgár életében először (és úgy tűnik - legalábbis az azóta eltelt harminc év azt bizonyítja - utoljára) lelépett a céh elől. Simán átemelték magukat a beton virágládákból alkotott kerítés fölött tíz-húsz métert békésen sétálgatva, ám reszketve tettek meg, majd eszeveszett futásba kezdtek, végig a korzón. A Roosevelt téren álltak meg kifulladva, félve, hátra-hátra lesve, rendőr, vagy pincér közeleg-e, de nem. A cikis szégyentől és a futástól vöröslő fejjel néztek egymásra, aztán röhögni kezdtek, gusztustalanul ám felszabadultan, és Peti így nyögte: - De hiszen akkor maradt pénzünk! Nem sokáig: azonnal eltapsolták a Greshamban.

A Víg Matróz, amely már ugyancsak másvalami, egy kávéház helyén nyílott étteremként, illetve diszkónak (mely utóbbi Polgár privát, legjobb barátai elől is titkolt, biztos helye volt: ha itt nem tudott felcsípni csajt, akkor sehol) most, mint csillárszalon egzisztált. Srégen, a Berlin étterem helyén évekig üresen álltak a falak, talán őrizve régi sült csülkök és korsó Radebergerek illatát. Följebb, a Luxor kávéházban, anno Polgár látta még a Kellér fivéreket, meg Benedek Tibort, meg sok gyönyörű nőt (azóta tudja:

irodalmi, vagy hivatásos prosti kát) - a helyén egy darabig valami Paprikaétteremhálózat reprezentánsa fungált, most antikvitásbolt van, ötletes tulaja mindent hasznosít: a valaha az étlapot takaró, rézből és üvegből készített vitrin most listát fed, a listán nevek, festőké, szobrászoké.

A Dunapark kávéház is hosszú álomból ébredt, midőn ismét kávéház lett Polgár akkoriban éppen író kívánt lenni, ' és az írósághoz kávéház szervesül, ez köztudott ugyebár. Letelepedett a galérián, füzetet, ceruzát rakott az asztalra, de mert az ihlet nem jött, megrendelte hát vodkaalakban. A negyedik után lehívta a szomszédban lakó Bauert, és bár csak felületesen ismerte, villámgyorsan nyakon öntötte legfrissebb szerelmi bánatával. Bauer feszengett, az a szerelem elmúlt, egy másik nyomán viszont a galéria Polgár esküvői partijának adott teret. A kávéházat ezután bezárták, helyén évek után bútorszalon nyílt, majd az is kimúlt - a méretes ablakok rondán foszlós csomagolópapírral ragasztanak be.

A metamorfózis megfordítható: nemcsak vendéglátókból váltak kereskedések. Az Oktogonon egy gyorszabáltató terpeszkedik a November 7. tér Filatéliája helyén. Polgár hetente járt ide, kiegészítendő albumát: magyar bélyegeket kellett beragasztania a jókora oldalak előrenyomott kockáiba. Az új oldalak, az új bélyegek villámgyorsan apasztották amúgy is sovány zsebpénzét, az album egy idő után továbbfejlesztetlenül hánykódott a lakásban, huszonévesen már eladta volna, ígértek is szép pénzt - Anyu tiltakozott, lesz az még értékesebb is, vélte. Lehet, hogy az lett; kideríthetetlen, valamely kötözködésnél elveszett.

Talán jobb is így, az egykori helyek helyén hiába van ma valami, bármi, akármi - Polgár egyikben sem találja helyét de legalább azzal vigasztalhatja magát hogy ha valamely tróger meg nem fújja az I. Ötéves-terv sorozatot meg a budapesti úszó-EB blokkját, a millpengős felülbélyegzetteket akkor ma tuti milliomos lehetne. (Andai)

11. oldal

EZ VAN -1. évfolyam 4. szám, 2004. június