Ez Van, 2004 (1. évfolyam, 1-9. szám)
2004-03-01 / 1. szám
Ez nem is szerelem, ez már átok Tegnap egy idős nénivel pletykáltunk rólad. Ő is ismer téged; azt mondta, gyönyörű, alakoskodó egy fazon vagy te. Nem érdemes foglalkozni veled, a szavakat rád pocsékolni, mert szóra sem vagy érdemes. Arra meg végképp nem, hogy egyetlen idegszálam is meggörbüljön miattad. Nagyon rossz véleménnyel volt rólad. Látod, mások is észreveszik a hibáidat! Mert nem is hibáid, hanem óriási vétkeid vannak. Már-már büdös vagy a bűneidtől, s lesüllyeszted azokat is, akiket raboddá teszel, és harcra csábítod őket a kegyeiért. Nekem pedig szégyenkezve kellett bevallanom, hogy az én szerelmem nem is igazi szerelem irántad, sokszor inkább gyűlöllek. Sőt. Anynyira haragszom rád, amiért céda módra flörtölsz velem, hogy még a föld színéről is szeretnélek lesöpörni! Csúnyábban elbánni veled, mint ahogy te énvelem. Az utcasarkon ácsorgó utolsó, rád éhező, rád szemet vető koldusnak is odadobni... Annyiba sem venni, hogy az erőszakosabbakkal megküzdjek érted. Érted?!... Könnyen lemondani a javukra rólad. Még csak vitába sem szállni senkivel miattad. Aki kapja marja lapos hasadat! Mert, ugyan mond már meg, hogy képzeled mégis az egészet? Életem átjáróháznak tekintve csak úgy, ki-be szaladgálhatsz sorsom kapuján? Vagy olyan biztos vagy az érzelmeimben, hogy úgy hiszed, bármit megtehetsz velem? Bújócskát játszva, unos-untalan fel-, és eltűnhetsz mellettem bűnhődés nélkül? Te érzéketlen vagy irányomban s azt akarod, hogy lábaid előtt heverve megalázzam magam! Verd ki a sokarcú fejedből! Most meg miért kacagsz olyan gúnyosan? Mii?... Na jó, hát megalázkodom és bevallom, ha nem látlak, epekedek utánad. Már-márfizikai rosszullét környékez a hiányodtól. Szeretnélek újra birtokolni, a te jóvoltadból vigadni, veled meghódítani a világot! De te meg sem hallva vágyakozásomat már meszsze járva csúfosan kinevetsz, s nélkülem éled a világod. Nem értem, hogyan lehetsz képes ekkora szívtelenségre? Mond, mit tegyek, hogy megkaparinthassalak? Bármire hajlandó vagyok azért, hogy ismét markomban érezhesselek. Ölni, rabolni? Óh, azt nem kívánhatod, mert inkább halálra epedek utánad, de erre még te sem tudsz rászedni!... A jogok között lavírozni miattad?.. Tudod nagyon jól, hogy nekem még az sem megy. Már próbálkoztam, de a te érdekedet szolgáló szabályok, véresre pofozva kergettek vissza az egyenes útra. Megtanulhatnád végre már, hogy kiskapuk, kerülő ösvények nélkül juthatok csak el hozzád, s felfoghatnád ennek megfelelően kell viselkedned velem! Most meg miért kacagsz? Az utánad hiábavaló loholásomat röhögöd ki? Te lelketlen, uszító, pusztításba űző ármány! Mások sokkal rosszabbul bánnak veled mint én, kihasználva élősködnek belőled, az öszszes javadat magukra pazarolják, s te mégsem vagy olyan mostoha velük, mint velem. Hozzájuk mindig visszavándorolsz. Az én imáimat és az éretted történő haszontalan rohangálásomat kigúnyolod... Vedd tudomásul, ezek után, már nem is akarlak szeretni, csak gyűlölni!... És most figyelj, mert elmondom neked, mit fogok veled mérhetetlen dühömben, fenntartások nélkül csinálni! Kiirtom magamból irántad érzett rokonszenvem csíráját. Nem engedem, hogy befolyásold a továbbiakban az életem! Mert én fogom a tiédet. Sőt. Figyelembe se foglak venni. Levegőnek nézlek. Végigtaposok rajtad. Karikatúrát csinálok a fejedből és azokból is, akik lihegve futnak utánad. Vedd tudomásul, valamikor majd nem jelentesz számomra semmit! Kinevellek magamból. Elvonatkoztatlak magamtól... Hiszen úgysem tudok veled mit kezdeni, nem vagyok olyan tehetséges, hogy felnőhessek a nagyságodhoz, s bármilyen vagy is, neked is be kell látnod, nem tűrhetem tovább, hogy uralkodj rajtam, és palira vegyél! Nem nézhetem ölbe tett kézzel, amint te és a rokonságod nevetség tárgyává tesz, s pontosan a testvéreidnek nem hagyhatom, hogy mulatozzanak a szenvedéseim felett! Hisz ugyanolyanok a bátyáid, nővéreid, húgaid, öccseid, mint te. Mind ahányan vagytok, megéritek a fizetőképességeteket! Egy tőről fakadtok!... Mi a problémád végül is velem? Elmondanád végre? Nem simogatlak elégszer?... Jó, jó. Eljátszottam én is előtted a szerepemet, s most talán azt hiszed, sohasem változom meg?... Mit is ígérhetnék, hogy megint bízni tudj bennem?... Hogy hűséges leszek? Alapjában véve, ehhez a típusfajhoz tartozom, de hogyan ígérhetnék neked hűséget, ha te csalfa vagy velem?... Mindenki azt a viselkedést kapja vissza, amilyet ő tanúsít másokkal szemben, ez alól még a te becses személytelenséged sem kivétel. Vagy ígérjem meg, majd vigyázok rád, jobban, minta két szemem fényére s megbecsüllek? Hogyan vigyázhatnék rád, amikor még meg sem melegszel nálam, már el is tűnsz, mint egy éjszakai pillangó tovalibbensz? Amúgy meg, nem is akarok neked megfogadni semmit, mert bármilyen kirívó jelenségnek tartod is magad, csak az igényeim kielégítésére szolgálsz, mint egy használati tárgy, mint egy agyon mustrált mindennapos rossz kelléke az életemnek. Arra használlak csak, hogy veled fizessek vissza mindenkinek mindenért. Sajnállak, de nem tudok felnézni rád. Megvetlek és cserélgetlek. S, ha már itt tartunk, én csak egyszer csesztem el a renomémat, de te folyton-folyvást azt teszed, s mégis azt kívánnád tőlem, hogy úgy mutogassalak, mint aki nélkül nem lehet élni? Na neeem! Sohasem alacsonyodnék le ilyen mélyre. Ha örökre elhagysz, akkor sem. Azért nekem is van önbecsülésem. Különben is, kitapasztaltam már az árnyasabb oldaladat régen. Hozzád beszélek, te világ szégyene! Hát rólad mára piszkon kívül minden lepereg? Te öreg ráncos némber! A sokszínűségeddel teljesen kifakítottad viruló színeid. Kopott, megviselt, gyúródott lettél, s te mégis ellenállhatatlannak és nélkülözhetetlennek tartod magad. Ha annyira vagy értékeddel, megmondhatnád, mit tegyek, hogy örökre szeresselek, megbecsüljelek, és a rabod se legyek? Te vagy ebben a szakember, hiszen rólad van szó! Rólad, te sokarcú ármány! Most meg miért fordítsz hátat? Azt hiszed, te agyatlan pók - aki rámászol áldozataidra, és mocskodat rajtuk hagyod -, hogy hátsó feled többet ér az elülsődtől?... Minek nevezhetnélek még, hogy rám hallgass? Illettelek én már mindenféle cifra jelzővel, mégsem hatottam rád. Te csak akkor jössz, ha úri kedved úgy tartja jónak, nem akkor, amikor szükségem lenne rád. Ilyenkor mindig cserbenhagysz. Most mond meg őszintén, hát szabad ilyet tenni egy védtelen, kiszolgáltatott humánnal? Nekem nincs más támaszom rajtad kívül. Ezzel akarsz visszaélni? Bolondot csinálsz belőlem, hogy még jobban bomoljak érted?... Tudod mit? Ha tovább cukkolsz jelentéktelenebbre váltalak! Még a nevedet is kiirtom agyam legkisebb zugából s egyszer begurulva, én tűnök el a szemed elől, de örökre... Fütyülni fogok rád. Kiköltözök egy erdő közepébe, ahova még a madár sem jár és te sem találhatsz rám. Vadakon, halakon és erdei növényeken fogok élni. Remete életbe bújok. Ott aztán nem foglak hiányolni és sírni sem fogok utánad. Nem érdekel, kellek-e neked, vagy sem? Onnan figyelem majd kárörvendve, hogyan éled életed nélkülem s kivihogom a bukdácsolásaidat. Mi lesz veled, ha mások is megunják hazug, kacér játszadozásaidat és ők is elmenekülnek előled? Még azok is, akik barátságokat, testvéri, szülői szeretetet felrúgva, kábultan élvezték bűvkörödet. S még azoknak is elegük lesz belőled, akiknek semmisem volt szent a hozzád vezető sötét alagutakban és az akadályoknál. Na, ehhez mit szólsz? Szóhoz sem tudsz jutni, igaz?... Vagy már szóba sem állsz velem? Beszélj, te zsebbe és tenyérbe mászó sík idomú pofa, - akinek, ha lejjebb vesznek fensőbbséges értékedből, meggörbülve hunyászkodod magad kerekre, de, ha a földre kerülsz is, csengve-bongva pördülsz tovább -, mikor jön el máraz alkonyod?... Mond, te emberi ész megrontója és bálványa, nem tudnád egyetlen-egyszer megtagadni saját magad, és amíg a remete életem nem kezdem el, mégis a szolgálatomba szegődni?!... Hozzád intézem szavaim, TE - ide mindenki beillesztheti a zsebéhez és hangulatához illő jelzőket... - mocskos PÉNZ! EZ VAN -1. évfolyam 1. szám, 2004. március " '. ■ ■ :: 14. oldal gj5
