Evangéliumi Világszolgálat, 1956. január-március (7. évfolyam, 1-3. szám)

1956-01-01 / 1-3. szám

2

EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT

farizeusok, hitt a halottak feltámadásában. De milyen érdekes — és ennek az igehirdetésnek gondolatmenetében milyen fontos ez! — sadduceusok és farizeusok, a feltámadásban nem hívők és hívők egyaránt: egyek voltak abban, hogy Jézust meg kell ölni, el kell tüntetni az élő emberek, a társadalom, a nemzet közül. Tehát maga a feltámadásban való hit vagy nem-hit lényegében semmit sem jelentett a gyakorlati, mindennapi életükben. Talán még annyit sem, mint a mi magyar őseink életében.

A magyaroknak, legalább is egy részüknek, mielőtt még a keresztyén vallásra tértek volna, az volt a hitük, hogy van feltámadás és a túlvilágon ugyanazt a lovas nomád életet folytathatják, melyet földi életükben gyakoroltak: vadászhatnak, bajvivhatnak, háborúzhatnak, sátrakat épithetnek és diszes ruhákat viselhetnek. Éppen ezért az utóbbi évtizedekben kiásott ezer esztendős vagy régebbi ősmagyar sírokban a magyar vitéz csontváza mellett ott találták lovának csontvázát, valamint dárdáját, ijját, kardját és egyéb harci felszerelését, melyet vele együtt a sirba helyeztek, hogy feltámadásakor a túlvilágon használhassa. De az ősmagyarnak ez a feltámadás-hite már földi életében olyan formán is hatékony volt, hogy őseink hite szerint mindazok, kiket ők harcban legyőznek, a túlvilágon az ő szolgáik lesznek. Ez a hit nagy mértékben fokozta bátorságukat és elszántságukat.

Jézus gyilkosainál, a sadduceusoknál, farizeusoknál és írástudóknál, úgy látszik, még ilyen kis mértékben sem gyakorolt praktikus életükre befolyást az, hogy hittek-e vagy nem hittek a feltámadásban.

Mi az oka tehát annak, hogy Pál apostol nyomán — őt csak részben értve meg — sok keresztyén a feltámadást teszi hite központi, alapvető kérdésévé? Valami súlyos félreértés, félremagyarázás játszik talán itt közre?

Először is állapítsuk meg ismét azt, hogy Jézus hitt a feltámadásban. Neki az olyan természetes volt, mint a friss levegő beszivása. Egészen természetesnek vette azt, hogy — amint maga mondotta — “hogy pedig a halottak feltámadnak, Mózes is megmondotta a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákob Istenének mondotta. Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene, mert mindenek élnek ő neki.” Vagyis: Ha egy élet létre jön, az az Istentől jön, mert Isten az élet. Viszont ami Istentől jön, az el nem veszhet. Milyen ostobaság tehát azt állítani, hogy Isten a holtak, az elveszettek, a megsemmisültek Istene, mikor pedig “mindenek élnek őneki”.

Hogy miképp élnek mindenek őneki, erre

a kérdésre Jézus már nem felel, hanem ilyen felesleges elmélkedések helyett ilyeneket mond: “A jó pásztor (ő!) életét adja a juhokért”; “Egymást szeressétek”; “Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják őt”; “Szeressétek ellenségeiteket”; “Szeresd az Urat — szeresd felebarátodat”; “Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”; “Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek”; “Keressétek először Isten országát és az ő igazságát és egyebek mindenek megadatnak néktek”; “Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”; “Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok”; “Amint megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” — és igy tovább. Tehát ahelyett, hogy a halál utáni dolgokról spekulációkba kezdene, Jézus hirdeti azt, hogy ebben az adott életben az Isten szeretete és irgalma szerint kell élni! Vagyis az Igének, az Isten beszédének, akaratának, törvényének testté, valósággá, véghezvitt cselekedetekké kell válnia ebben a földi életben!

Ezen a húsvéti ünnepen is tehát azt kell állítanunk, hogy Jézus szerint az alapvető tény a “karácsony ténye”, az ige testté léteiének ténye, továbbá a “pünkösd ténye”, a Szentiéleknek, Isten akaratának, igéjének az egyes emberek életében valósággá, gyakorlattá váló ténye. Milyen érdekes, hogy mig az emberek nagyjából békén hagyják a husvétnak, a feltámadásnak az ünnepét, sőt arról valósággal azt állítják, hogy a keresztyén vallásnak az az alapvető ünnepe és ténye, addig Jézusban az ige testté léteiét a karácsonyban és az ige testté léteiét pünkösdkor az ezrekben, egyszerűen elsikkasztják: karácsonyt az ajándékozás ünnepévé sorvasztják, pünkösdöt pedig jóformán teljesen elfelejtik.

Közben pedig a husvét tárgyáról, a halottak feltámadásáról Jézus egyszerűen megállapítja a tényt, hogy, természetesen, van halottak feltámadása és megállapítja azt is, hogy mikor pedig a feltámadás megtörténik, akkor ott “sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek”, vagyis a fajfenntartás kérdése az életükből eltűnik, ami egyben arra utal, hogy a létfenntartás kérdései is, mai formájukban, hasonlóképpen eltűnnek. Tehát ez arra utal, hogy testünk mai meghatározottságai eltűnnek és minőségében más létezés részesei leszünk. Hogy miképpen és mi történik egyéniségünkkel: ezek olyan kérdések, melyek bizalmatlanságot jelentenek az élet Urával, a jóságos Atyával szemben, akiben pedig feltétlenül bízni kell.

Éppen ezért van az, hogy a feltámadott, vagyis a kősirból ilyen vagy olyan módon életben kiszállt Jézus Krisztus nem arról be-