Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 15 ÉS AZ ASSZONYOK ELINDULNAK (Németországi Magyar Református Lelkigondozói Szolgálatunk 1948-ban “Uj Világ Felé” címen kis könyvet adott ki azzal a szándékkal, hogy a benne megjelenő írások ösztönzői, segítői legyenek a tengerentúlra vándorló testvéreinknek. Akkor úgy terveztük, hogy az első füzet után több hasonló kis könyvet is megjelentetünk. Tervünket nem sikerült megvalósítani, jóllehet a második “Uj Világ Felé”-re már sok anyag összegyűlt. Ennek az anyagnak nemrég átnézése közben láttuk, hogy még közel hat év távlatából is lényegileg milyen sok mondanivalója van az akkor papírra vetett soroknak és ezért helyesnek látjuk azt, hogy legalább egyet az akkor hozzánk juttatott írásokból az alábbiakban közöljünk, melynek írója, Feketéné Korény Lívia, a “Magyar Nők” szerkesztője a cikk élén levő címet adta. A Szerk.) A vihar kissé elülni látszik, s a széttördelt erdőben fészekrakáshoz keres helyet a madár. A riadt emberszívek tétován keresik azt a helyet, hol uj otthont, uj fészket építhetnek a szétzüllöt család számára. Négy éves aléltság után lázasan tolonganak uj világrészek kapui felé. A négy év alatt is az asszony volt a lélek, ki bátor elszánással tartotta fel gyönge testével az akadályok, a nehézségek súlyos köveit; a férfit, az erőset, a bátrat, csaknem átroppantotta a vihar és nehezebben eszmélt újra magára és életcéljaira. Most, hogy a magyarság sorsa faji szempontból fordulóhoz ért, a nagy kérdés ott dől majd el az egyes kis magyar családok tanyáján, az egyes családokon belől a lélekben, vagy még inkább az utód nevelésénél. A lenni vagy nem lenni kérdés most így hangzanék: Megmaradni-e magyarnak, vagy eltűnni az idegen tengerárban olyan mélyen, hogy még csak egyetlen kis fodrocska se mutassa majd, hogy merre jártunk valaha. Ma ez talán égetőbb kérdés, mint egykor, ma ez szent kötelességünk: magyarnak maradni és magyarnak megtartani a jövendőt: a gyermeket. Vájjon erre a feladatra kit jelölt ki a sors, ha nem az anyát? A magyar asszonyt, a magyar anyát, kit történeti rendeltetése nagy dolgokra hivott el a múltban és hív el a jövőben is. az azt végző Egyháznak — hihetetlen fontossága van az emberiség egész jövője szempontjából. Ezt sokan tudják az egyházi vezetők közül. De tudnia kell minden egyháztagnak is. Mert az Egyház dolga nem csak a vezetőkön, hanem elsősorban az egyháztagokon dől el. És tudnia kell ezt minden magyar egyháztagnak is. Mi kicsinyek vagyunk — különösen azok, akik idegenben vagyunk, — azonban a világnak azért a részéért, ahol a magyarok élnek, mi vagyunk felelősek. De talán azért a részéért is felelősek vagyunk egy kissé, ahol most élünk. Ezért a két kis körért meg kell tennünk mindent, amit tudunk, hogy megmaradjanak Isten rabságában s a világtól való szabadságukban. Dr. Tunyogi-Csapó András A történelmi hivatástól vezetve és szent kötelességérzetből szólal meg a Magyar Nők, ez az egyetlen Nyugaton megjelenő asszonyujság, hogy mintegy utolsó sorakozom hívja az asszonyokat, leányokat, mielőtt végleg szétkapcsolódnának ujjaink; hogy ébressze a közömbösöket, bátorítsa a gyengéket, legyen társa az erősnek, hogy megértsük, hogy az anyanyelvet csak az anya tudja megőrizni. A magyar nő kiválasztott szerepe a történelem folyamán is kiviláglik. És erre a múltra büszke lehet minden magyar nő. Mielőtt végleg elválnánk, nézzünk csak vissza, hogy lelki szemeink előtt újra elvonulhassanak elődeink, dicső és tisztelt magyar asszonyok, kiket követni mindnyájunk kötelessége. A magyar nő nem volt alárendelt személy soha. A magyar nép még Ázsiában felemelkedett arra a magaä műveltségi fokra, hogy a nőt, az asszonyt és anyát egyenrangú társként tisztelje. Maga az a szó “asszony”, királynét jelentett eredetileg, melyre bizonyság Szent István nagyobb legendája. Később összetett szóként szerepelt: királné-asszon. A magyar nép a lovagiasságot és a nőkkel szemben való tiszteletét Keletről hozta. A társadalmi élet alapja a család volt, hol a feleség, az anya mindig megbecsült szerepet kapott. Az ó-hazában csak itt-ott, de az ujhazában nem fordult elő többnej űség. A magyar itt, mint egyfeleségű nép lépett fel. Büszkén írja róluk Anonymus, a névtelen jegyző: Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége volt, A nő tehát tisztelt, szeretett és becsült személy volt, ami kifejezésre jut a “feleség” szóban is. A világ egyetlen nyelve sem fejezi ki olyan szépen az asszony hivatását, az asszony megbecsülését, mint a magyar. Feleség: a férfi hűséges segítőtársa, örömének, bajának osztályosa, sorsának részese, távollétében helyettese és, ha az Ég elszólítja, teljesjogú örököse. Életének szebbik fele, akivel megoszthat mindent: hírnevét, vagyonát éppen úgy, mint gondjait, álmatlan éjszakáit... és sokszor adtak jó tanácsot a harcos férfiaknak asszonyaik. És a magyar nő igyekezett igazi feleség lenni, aki férjét mindenkor alázatosan urának nevezte. Ez az alázatosság nem megalázkodás, mert jó szívvel és önként hajolt meg az erősebb, a szeretett férfi előtt, kinek kívánságát, akaratát mindenkor igyekezett maradéktalanul teljesíteni. Több ízben olvashatunk nagyasszonyaink irodalmi értékű leveleiben erre példákat: “Adassék a levél az én szerelmes uramnak, Rákóczi Györgynek tulajdon kezébe.” (Lorántffy Zsuzsánna leveléből.) A magyar asszony okosságát még az állam, — és az országot érdeklő ügyekben való jártasságát, befolyását még a külföld is elismeri. II. Pius pápa írja Hunyadinénak, dicsőséges Mátyás királyunk anyjának: “Az Urnák ajánljuk áhítatodat és buzgalmadat és intünk, hogy fiadat és fivéredet, kiknél, — nem kételkedünk benne, — okosságod nagy súllyal bír, buzdítsd a keresztény hit e kitűnő művére, a keresztes háború folytatására”. A magyar nő, a magyar anya, akit a férfi egyenrangú társává avatott, valóban hivatása magaslatán állt; nem síróbaba, nem díszes játékszer, de mindig az volt, amire a legnagyobb szüksége volt hazájának és családjának. Ha kellett, ott vonult a népvándorlás hősei mögött örökös harcizaj közepette, rendíthetetlenül, félelem nélkül és mindig késízen arra, hogy a küzdőknek jó szót, biztatást, frissítőt vagy gyógyírt nyújtson. Ott állt az
