Evangéliumi Világszolgálat, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1. szám

6

EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT

2 szobát, a többi helységekben pedig 24 apáca lakik. Kölcsönösen nincsenek elragadtatva az ökumenia e szokatlan gyakorlatától és sóvárogva várják ennek megszűntét, de addig, amig együtt kell lenniök, békességben és szeretetben élnek egymással s kölcsönösen segítik és türelmesen elszenvedik egymást. (Ez a református lelkész véletlenül éppen én vagyok — .jegyezte meg a püspök jelentését felolvasó Szabó Zoltán esperes).

10. — Az ökumenikus gondolatnak legszebb megvalósulása Jugoszláviában a református egyház vezetése alatt álló verbászi Diakonisszaház, melyben négy református diakonissza és kilenc állandó segítő munkás ápol és kiszolgál 56 gyenge elméjűt, öreget, gyermeket és beteget, akik valásfelekezetük szerint lutheránusok, reformátusok, pravoszlávok, római katolikusok, — nemzetiségük szerint magyarok, németek, horvátok, szlovákok és szerbek. A verbászi Diakonisszaházban együtt élnek minden nemzetből és ágazatból és népből és nyelvből — és kiáltanak nagy szóval, mondván: “Az idvesség a mi Istenünké!” (Jel. 7:9-10.) Ez a kies hely nem egyéb, mint az a bizonyos "vendégfogadó", melyről Urunk beszélt. (Lukács 10:34.35.) Az élet hajótöröttjeit, az utszélen hagyottakat, faji, vallási, nemzetiségi és ideológiai különbség nélkül befogadják, ha bármilyen hitvallású keresztyén egyházközség jelenti, hogy: “ez az én szegényem”. Az irgalmas samaritánus tehát maga az Ur az ő látható földi testében az anyaszentegyházban. Ő bízza reánk az ő legkisebb atyjafiait, ő ad rá pénzt, hogy viseljük gondjukat, míg ő visszajön.

Ennyit kívántam elmondani a jugoszláviai protestáns egyházakban az ökumenikus gondolat megnyilvánulásairól. Befejezem mondanivalómat egy Igével: “Atyámfiái imádkozzatok érettünk!” (I. Thess. 5:25.)

Négyezer magyar református él szórványokban Jugoszlávia területén. Ez a 4000 lélek 77 szórványban él, viszonylag nagy távolságban. Lelkipásztorlásukra már eddig is kiterjedt a jugoszláviai magyar református egyház figyelme. Most három áldozat meghozatalát kérte az egyház a szórványok lelkigondozása érdekében. A szervezett, rendes lelkészekkel bíró egyházközségektől azt kérte, hogy egy-egy vasárnapról mondjanak le lelkipásztoruk szolgálatáról, hogy ő igy elutazhassák valamelyik szórványba, ott igét hirdethessen és taníthasson. A lelkipásztorokat annak az áldozatnak a meghozatalára hívta fel az egyház, hogy ezeket a gyakran rendkívül kimerítő kiszállásokat vállalják magukra. A harmadik kérés pedig az, hogy minden gyülekezet a húsvéti (tehát legnagyobb) perselypénzt áldozza oda szórványgondozás céljára. — A szórvány gyülekezetekben jól megszervezték a konfirmációra való előkészítést, melyet mindenütt egyegy presbiter végez, akivel a lelkész ebből a célból külön is foglalkozik. — A szórványok gondozására írott istentiszteleteket is ad ki az egyház, melyeket a szórványokban összegyűlt testvéreknek a presbiterek felolvasnak. Ők “olvasott istentiszteletnek” hívják azt, amit mi írott istentiszteletként jelölünk, de melyekről hittel reméljük, hogy a külföldön szétszórtságban élő magyar reformátusok között is “olvasott”, vagy “gyakorolt” istentiszteletek.

Az angliai magyar református egyház lelkipásztorától, Varga Sándortól kaptuk az értesítést, hogy Angliában élő atyánkfiái komoly lépésre határozták el magukat: házat akarnak venni Londonban. Eddig istentiszteleteiket mindig kölcsönzött templomban kellett tartaniuk és nem volt alkalmas helyük arra sem, hogy istentiszteletek előtt és után összejöhessenek. A vásárlandó házat munkájuk központjává és a magyarság otthonává akarják tenni. Ez a nagyon szükséges és minden tekintetben méltánylandó elhatározás anyagiakban messze túlhaladja angliai testvéreink teljesítőképességét, ezért szívesen vállalkozunk arra, hogy az Angliai Magyar Református Egyház házépítési céljára olvasóink adományait kérjük és azokat illetékes helyre eljuttassuk, valamint lapunkban nyilvánosan nyugtázzuk. Erre a célra az adományokat kérjük a következő címre küldeni: Nt. Dr. Benkő István, 171 New Haven Ave., Woodmont, Conn., U. S. A.

A Buenos-Aires-i magyar református és evangélikus egyház 1953. október 11-ikén tartotta tisztújító közgyűlését. Tíz református és tíz evangélikus presbitert választottak, visszaválasztva mindkét csoport eddigi gondnokát. A két presbitérium közös ügyekben együtt ülésezik, de saját ügyeiben külön is tarthat gyűléseket. Istentiszteleteket a város közepén levő Charcas-utcában, a kültelki Quilemesen és Lomas de Zamoran tartanak. Újabban a buenos-airesi két református lelkész (Nagy Balázs Dezső és Háry Dániel), az evangélikus lelkész (Leskó Béla) és a baptista lelkész (Molnár Antal) hetenként közös lelkészi találkozóra gyűlnek össze, melyek bibliamagyarázati részén a gyűlés helyének környékén lakó hívek is megjelennek. Ezeknek a találkozóknak egyik eredménye volt az október 31-iki közös szeretetvendégség és a december 20-iki közös karácsonyfa ünnepség.

Kilenc segédlelkész jelentkezett a második (végleges) lelkészképesítő vizsgára a budapesti teológiai akadémián 1953. szeptemberében. Ugyanekkor 24 teológiai hallgató nyert képesítést arra, hogy segédlelkészi szolgálatot végezzen. — A debreceni teológiai akadémián az első évre tíz uj hallgató iratkozott be és további öt hallgató felvétele volt várható. A szeptember végi első- és második lelkészképesítő vizsgákra mintegy ötven vizsgázó jelentkezését várták. — Ha meggondoljuk azt, hogy a pápai és sárospataki teológiai akadémiákat a budapestibe, illetve a debrecenibe olvasztották és hogy milyen hatalmas munkamező a magyarországi református egyház, akkor ezek a számok rámutatnak arra, hogy miképpen nyomorítják össze otthon az egyházat, melynek szabad lehetőségek mellett sokkal több munkásra volna szüksége.

Dr. Brunner Emil, a kiválLó zürichi (Svájc) református theológiai tanár Japánba költözött át, hogy ott a tokiói Nemzetközi Keresztyén Egyetemen a keresztyén etika és filozófia tanára legyen. “Csak egy dolog fontos, — írta Brunner professzor — , hogy a Távol-Keleten számban olyan sereg és mindenek felett clyan erős és hitben engedelmes tanítványt tudjunk Krisztushoz vezetni, amennyit csak lehetséges. Hogy milyen mértékben tudjuk ezt elérni, az egyedül az Ő kezében van. De mindazokat, akik szívükön hordják Isten országa és Krisztus urasága terjesztését, arra kérem, hogy imádságaikkal támogassanak munkánkban”.