Evangéliumi Világszolgálat, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
14 EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT SAVONAROLA A renaissance-kori Itália erkölcsi sülyedtségéről Írva Burckhardt rámutat arra, hogy az államok fejei a legtöbb esetben erőszak vagy árulás utján szerezték meg hatalmukat és erőszakkal tartották is meg; egy pápa koronázása alkalmával a meghívott kardinálisok saját borukat és saját pohárnokmesterüket vitték magukkal, annyira féltek a megmérgezéstől. Az erkölcsi színvonalnak az élet minden megnyilvánulásában való mélyre sülyedt volta nagyfokú tehetetlenséggel járt szorosan együtt. A kettő kölcsönhatásban volt egymással. így volt lehetséges az, hogy bár idegen uralom veszedelme fenyegetett, az államok egymás ellen való versengésükben idegen segítséget is készek voltak igénybevenni; hiába volt nyilvánvaló, hogy szükség van Itália egységére, időleges rablószövetségnél többre alig mentek; a pápaság belső romlottsága ugyancsak nyilvánvaló volt, eredményes reformra nem került sor. Savonarola Jeromos volt talán az egyetlen, aki e morális felfordulással Itáliában szembe próbált szállni. A domonkosrendi prior 1482-ben került Firenzébe, a Medici Cosimo által alapított San Marco kolostorba. Prófétai erejű prédikátor volt Savonarola. Prédikációinak három főtétele volt: az egyháznak meg kell újulnia, ehhez előbb meg kell fékezni és fegyelmezni az egyházat, és pedig minél hamarabb. Miután nehány évig Lombardia különböző városaiban prédikált, 1490- ben visszakerült Firenzébe, ahol a San Marco priorja lett. Prédikációiban uj Cyrusról beszélt, aki az Alpokon keresztül fog jönni és kardcsapás nélkül fogja meghódítani Itáliát. Midőn 1495-ben ez beteljesedni látszott VIII. Károly francia király fényes nápolyi bevonulásával, Savonarola próféta lett a nép szemében. Puritánus demokráciának lehetne — e későbbi politikai fogalmat használva — nevezni azt a Firenzét, amelynek Savonarola három évig szellemi vezére volt a Mediciek elűzése után. Az egyház és dogmái ellen nem hadakozott Savonarola, azokat nem akarta megváltoztatni, de az egyházat és a keresztyénséget — úgy ahogyan ő megismerte és tanulta — tisztának, erkölcseiben kifogástalannak akarta tudni. így nem eltörölni akarta saját szerzetesrendjét, hanem a rendi szabályok szigorú követését követelte. Innen indult ki Savonarola bukása. A domonkosrenden belüli harca vezetett végeredményben VI. Sándor pápa exkommunikáló bullájához, amelyet Savonarola nem ismert el érvényesnek. A Savonarola ellen működő — nem nevezhetők másnak, mint politikai — erők végül is el tudták érni, hogy 1498-ban elhurcolták a San Marco kolostorból és kínvallatás és vallomáshamisitás után halálra ítélték, Pápai kommiszszáriusok jelenlétében végezték ki és égették el testét. Mint mondottuk, Savonarola nem az egyház és intézményei, hanem romlottsága ellen harcolt. Nem tanokat, hanem az emberi szivet akarta reformálni. Elismerte a pápai hatalmat, csak a lelki hatalommal való visszaélések ellen küzdött. Prófétai egyéniség volt: ideálja az egyszerű prófétai kegyesség, a szív áhitatossága volt. És ennyiben volt reformátor Savonarola. A többi reformátor és előreformátor sem akart uj egyházat alapítani, egyik sem gondolt szakításra, legalább is sokáig nem. Emlékezhetünk arra, hogy Luther 95 tételében éppen a pápára apellál. Savonarolát hamarabb el tudták hallgattatni, mintsem hangja messzebbhangzó, hatása messzebbható lehetett volna. Az ugyancsak firenzei Macchiavelli rezignáltan jegyzi meg Savonarolával kapcsolatban, hogy “a fegyveres próféták győznek, a fegyvertelenek elbuknak”. Életében valóban elbukott, de halálában mártírja lett annak a reformációs gondolatnak, amely rövid nehány évtized múlva ellenállhatatlanul győzött. Születése félévezredes fordulóján — 1452 szeptember 21-én született — igy gondoltunk Krisztus egy hiv katonájára, akit méltán illetett meg hely a wormsi Luther-szobron. H. A. TAMÁS APOSTOL INDIÁBAN Múlt év decemberében India sok helyén emlékeztek meg arról, hogy Tamás apostol 1900 évvel ezelőtt érkezett abba az országba. A hagyomány szerint Kr. u. 52-ben szállt partra Tamás India délnyugati partjain, ott hét egyházat alapított, majd szertej árt az országban hirdetve az evangéliumot, mígnem vértanúhalált halt a mai Madras közelében. A helyet ma Szent Tamás hegyének nevezik. Más hagyomány szerint Tamás először Északindiába, a Párthus királyságba ment. E Tamás-hagyományoknak az alapja az eredetileg szír nyelven összeszerkesztett és a Kr. utáni 4. században görögre és latinra fordított “Tamás Cselekedetei” (Acta Thomae). A “Tamás Cselekedetei” teljes egészében nem eredeti; de valamelyes történelmi magot nem lehet elvitatni tőle. Ha a legszigorúbb tudományossággal nem lehet is bizonyítani, nem látszik kétségesnek, hogy Tamás valójában járt Indiában, hirdette az evangéliumot és ott is halt vértanúhalált. Más forrás — Cosmas Indicopleustes 6. századi utazó “Tipographia Christiana”-ja — arról tudósit, hogy 550 előtt voltak perzsiai eredetű keresztyének Ceylonban, Malabarban és Calianaban (a mai Bombaytől északra). Ezek a keresztyének alighanem nesztoriánusok voltak, tehát követői Nestor konstantinápolyi pátriárkának, aki tagadta, hogy Mária “istenszülő” lett volna — csak “krisztusszülő”, az ember-Jézusnak anyja — és akit ezért az 5. század több zsinata elitéit. Ez esetben az indiai egyház annak a messzeterjedő nesztoriánus egyháznak volt egyik ága, amelynek más virágzó egyházai voltak Turkesztánban, Kinában, talán még Jávában is. Az mindenesetre tény, hogy az indiai keresztyének 1490-ben Simeon nesztoriánus pátriárkához küldtek követeket, aki uj püspököket küldött hozzájuk. Egy évszázad múlva az indiai keresztyének formális unióra léptek a római katolikus egyházzal. A Diamper-i zsinat eredményeképpen az egyházi nyelv szír marad, de az “eretnekségeket” feladják. Ez azonban nem volt őszinte, annyira nem, hogy másfél évszázad múltán ismét szakadás állott be, az egyház magát Rómától függetlenítő része szir-jakobita befolyás alá kerülve. Az indiai keresztyének e két ága mindmáig fennáll. A multhavi ünnepségekben, felekezeti különbség nélkül vettek részt az indiai keresztyének. Figyelemreméltó volt Nehru indiai miniszterelnök beszéde, amelyet egy a fővárosban, Delhiben, december 14-én tartott ünnepségen mondott. “Az itt élő különböző vallások, hitek és hitvallások mind indiaiak; egy nagy örökségnek vagyunk birtokosai mindnyájan ... Azt állitani, hogy azok, akik valamelyest más utón járnak, mint mi, idegenek volnának India számára, helytelenség. Az a tény, hogy egy vallás vagy igazság más országból jött, nem teszi őket idegenné. Az igazság igazság, bárhonnan származzék is.” Érdekes megemlíteni, hogy a Tamás-ünnepségeken mohammedánok és hindu-vallásuak is jelen voltak.
