Evangéliumi Világszolgálat, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
EVANGÉLIUMI VILÁGSZOLGÁLAT 11 2. Ha ezt tesszük, akkor Ő fog szólani. Nem tudom, hogy mikor mit fog mondani, de hogy fog mondani, fog parancsolni, az bizonyos. Itt van a Mózes dolga. Hosszú, nagyon hosszú ideig volt már Midiánban, amikor Isten szólott hozzá a csipkebokorban. Talán ötven esztendő is eltelt azóta, hogy elmenekült Egyiptomból, de az alatt az idő alatt bizonyára gondolt a maga népére és imádkozott Istenhez, hogy mutassa meg, mit kell tennie. Aztán egyszer váratlanul, amikor a Hóreb hegyén járt a juhaival, Isten szólott hozzá. — így van ez velünk is. Isten hozzánk is szólani fog az Ő Igéjében, ha imádkozunk, kérjük, kérdezzük Őt. — Ismerek egy kislányt. Amerikában él. Sok jó barátja van és egyszer ezek a “barátok” egy másik kislányt, — miért, nem tudom —, kizártak maguk közül. “Megharagudtak” reá. Az első kislány tudta, hogy ez nem jól van így. Kérdezősködött a szüleitől, mit csináljon, hogy “kizárt” barátnőjét visszavegyék a többiek. Azon az estén otthon a Ján. 3:16-ot olvasták a Bibliából. Az apja azt mondotta: Csináld te is ezt azzal a barátnőddel, szeresd. Mondd neki egyszer, hogy — amint ebben az országban szokták köszönteni az emberek egymást — “hello”. Másnap megtette és bizony a “kizárt” kisleány megint jó barátnője lett. Isten az Igében és az apja száján keresztül szólott hozzá és megmondta, mit kell tenni, hogy t. i. szeretnie kell. 3. Isten meg tudja ezt tenni, mert Ő a “Vagyok”. Ez az Ő neve és van is ok arra, hogy így hívják. Gondoljátok csak el: Ő van, mindig van, — volt és lesz. Sőt, azért van, azért lehet minden, mert Ő van. Ha nem lett volna, akkor mi sem lennénk és semmi sem lenne. Ha Ő nem élne, akkor egy pillanat alatt megszűnne minden. Ti is, én is, az egész világ. Éppen ezért Ő mindig tud és fog szólani hozzátok, amikor szükség van reá, éppen azért, mert van. — Gondolkoztatok-e azon valaha, hogy édesapátok, meg anyátok, miért tudnak “szólani”, beszélni hozzátok? Miért mondhatják “édes kicsi fiam”, “kicsi lányom?” Miért tudnak megölelni esténként, vagy reggelenként felkelés előtt, az ágyban? Miért tudnak jó szót mondani és miért tudnak megszidni, ha rosszat tesztek? A felelet egyszerű; azért, mert vannak, élnek. Ha nem élnének, nem volnának, nem tudnák ezt tenni. — így van ez Istennel is. Ő van. Ez egészen biztos. És azért van, hogy szeressen minket, — legalább is mi így látjuk. Ő tiszta szeretet. Hát el lehet gondolni, hogy az édesanyátok ne szóljon hozzátok, ha kérdeztek valamit tőle, amikor bajban vagytok? Isten még inkább “van”, még inkább felel, csak keressétek és kérdezzétek Őt. Aranymondás: Monda Isten Mózesnek: Vagyok, aki Vagyok. (2. Móz. 3:14). Bibliát, valláskönyvet, Mi Dalainkat, Kátét rendelhet iratterjesztésünkből. Cim: Mrs. Mária Szigethy, 1940 Clinton Street, Buffalo 6, N. Y. U. S. A. VALAKI ŐRKÖDIK FELETTÜNK A mai napot javítgatásra szántam. Tele lett kis ruhával, nagy ruhával, bluzocskával az ágyam; ahogy összegyűjtöttem a különböző holmikat, a gombos dobozt a középre tettem és mellételepedtem a munkának. Munka és mégse munka az ilyesmi, inkább csak kényelmetlen, de szükséges időtöltés; közben ezer dolog jut az ember eszébe: múlt, jelen, jövő, a magunk ezer apróbb és nagyobb öröme, bánata és a világ sorsa. A gombok, ahogy egymás után visszakerülnek régi helyükre... úgy, egymás után jönnek az újabb gondolatok is. Az jutott eszembe, hogy — nem tudom, miért, de mindig rettegésben élünk. Félünk ettől, félünk attól, félünk háború előtt, félünk háború után, félünk a bombáktól és félünk a szavaktól, a békétől is, mert abban sem hiszünk; félünk a holnaptól, a baráttól, mert “kiben lehet manapság hinni.” ... Sajátmagunktól is félünk. Mintha nem lennénk biztonságban. Vásároljuk a biztosításokat, betegség esetére, balesetre, mindenre, mert ki is tudna reánk vigyázni? Mi magunk sem. Ahogy homályba burkolózik a föld és megkondúlnak az esti harangok, bezárjuk ajtóinkat, mert jön az éj, komor és fekete, mi pedig csak emberek vagyunk, védtelenek. ... Ahogy igy töprengtem magamban, kislányom hazajött az iskolából. Piros volt arca s megcsiklandozott hideg orrocskája, ahogy hozzám bujt. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Televízióról, rádióról, ami ebben az országban a gyermekek képzeletvilágát és érdeklődését többnyire felöleli. — Anyu, a televízióból mikor megy haza mindenki? A gyermekek mindig idejében mennek aludni este s én magam se vártam ki még sohasem az utolsó programmot, igy nem tudtam pontos időt mondani. De azért megnyugtattam: — Biztosan nem sokára azután, ahogy mi lefekszünk. Tudod, hogy mindenki alszik éjszaka. — Nem mindenki — felelte. Gondoltam, valami újdonsággal fog most előállani, valakivel, valami mechanikussal, vagy cowboy-al, amit kis társaitól hallott iskolában. — Hát ki nem alszik? — Kérdeztem kiváncsi hangon. — No, ki az? Kerekre nyitotta amugyis nagy szemeit, mint aki csodálkozik, vagy éppenséggel nem hiszi, hogy én, a felnőtt nem tudom s úgy mondta: — Jézus! Úgy megdobbant a szivem, — még most is, amint ezeket a sorokat Írom, — hogy vigyáznom kellett, ki ne buggyanjon a könnyem... S hogy némán-zavartan néztem, ő az előző nyugalommal hozzá tette: — Ő vigyáz ránk. Mindig. ★ ★ ★ Amikor már meg is vacsoráztunk, visszatelepedtem ágyamra varrni... De mindig csak kicsi leányomra gondoltam. Miről is gondolkoztam ma? Hogy félelemben élünk. Bizonytalan, remegő léptekkel járunk a világban, tapogatózva, mint akik egyedül vagyunk, akiket mindenki elhagyott, mint akiknek temérdek széjjelfoszlott álom, küzdelem a jelene, vagy múltja. Mintha nem lenne egy hűséges Barátunk, aki kitart melettünk, aki szeret bennünket... Aki sohasem alszik. Vigyáz reánk. — Köszönöm, kicsi lányom, azt a békességet, amit
