Evangéliumi Hírnök, 2004 (96. évfolyam, 1-3. szám)
2004-02-01 / 2. szám
4. oldal 2004. február hegyre meghalni s maga temette el, úgyhogy senkinek se legyen kísértése őt halála után imádni, vagy sírjához zarándokolni. Mózesnek fájdalmas lehetett ez a döntés. Viszont Isten ezáltal előre gondoskodott arról, hogy - akit érdekel Mózes élete és a törvény - az kénytelen legyen csupán Istenhez és az ő igéjéhez folyamodni. Aztán Dávid meg nem építhetett templomot az Úrnak; pedig szeretett volna. Számára csak az építkezés előkészítése jutott. Helyébe Isten ezt a feladatot fiára hárította. Ebbe sem lehetett könnyű belenyugodni. Majd Pál apostol is tapasztalt hasonló csalódást, amikor Ázsiában meg Bitiniában szerette volna hirdetni az Evangéliumot s Isten bezárta eló'tte az ajtót. Pedig neki is igazán áldott célja volt. A Cselekedetek 16:6-10-ben a következőket írta Lukács az esetről: ...átmentek Frigia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte meg nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Amikor Mizia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Erre Mizián áthaladva lementek Tróászba. Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte öt: “Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük, oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot. Vagyis, amikor Isten bezárta Pál előtt Ázsiát és Bitiniát, akkor nyitott előtte egy másik ajtót. S mi lett ennek a következménye? Sokkal nagyobb áldás, mint amilyet ő elképzelhetett volna. Mert Isten ahelyett átküldte Macedóniába, ahonnan az Evangélium egész Európára, sót onnan szerte-e világra is elterjedt és terjed. Mit tanulhatunk a zárt ajtók példájából? A következőket:- Ha zárt ajtók előtt találjuk magunkat, ne essünk kétségbe, még akkor sem ha fáj a csalódás. Isten mindenről tud és irányítja lépéseinket. A mi feladatunk nem az, hogy minél többet fáradozzunk, hanem, hogy engedjünk, hogy oda vezessen és úgy használjon, ahol és ahogy abból - őszerinte - a legtöbb áldás származik szent nevére. Kár lenne töprengéssel, vagy kesergéssel elfecsérelni drága időnket és erőnket.- Ha zárt ajtókkal nézünk szembe, akkor ne adjuk fel a munkát, mert Istennek célja van velünk. Valami mást, sőt esetleg valami fontosabbat, vagy nagyobbat bíz ránk. Pálra kétségtelenül fontosabbat és nagyobbat bízott.- Zárt ajtók előtt figyeljünk Istenre és kérdezzük meg tőle, hogy mi az ő igazi terve velünk; merre menjünk, s mit tegyünk? 0 megmutatja számunkra, amint Pálnak is megmutatta. Mire mi is rádöbbenhetünk, hogy az ő nyitott ajtaja mögött még nagyobb áldás rejlik, mint a mi általunk választottak mögött lett volna; mert Urunk készítette el azokat számunkra. *** Amikor tehát - Isten nevének dicsőségére - valamilyen komoly tervet készítünk s mindent megteszünk, hogy megvalósulhasson s mégis zárt ajtókra bukkanunk, akkor nagyon fontos, hogy ne essünk kétségbe, mert az munkaképtelenné tesz. Ne is adjuk fel a munkát, mert az eredménytelenséghez vezet. Helyébe kérjük Isten vezetését. Aztán működjünk ott, ahová ő állít. A mi drága Urunk tegyen mindannyiunkat minden körülmények között áldott, hasznos, bátor, buzgó eszközévé! D. Alexander Ip. igehirdetése Angolból jegyezte és fordította: Mné VAlÓBAn ? Ismeri-e Isten szabad akaratú teremtményeinek jövőbeli tetteit? Ez a kérdés áll az evangéliumi hitű közösségek vezető teológusai között dúló vita középpontjában. A torontói Mc- Master Egyetem teológia professzora, Clark Pinnock, 2001-ben kiadott könyvében („Most Moved Mover: A Theology of God’s Openness”) egy a bibliai hitű közösségekben ismeretlen isten-képet fest meg; egy mozaik képet állít össze, a Szentírásból elmélete alátámasztására kiragadott idézetek ügyes összeválogatásával. „Nyílt teológiának” nevezik a következtetéseit („Open theology”), bár én kívánnám, hogy a mi nyelvünkben a „ üres "jelző kíséretében foglalná el megérdemelt helyét ez az újraélesztett hazug elmélet. Az igazsághoz tartozik ugyanis, hogy Pinnock és Sanders („The God Who Risks: A Theology of Providence”) professzorok következtetései egyáltalán nem új keletűek (pl. a manicheusok és a szemipelágiánusok hasonló vizeken eveztek) - csupán köreinkben idegenek. Ez a Biblia-idegen istenkép a teremtményeitől függő viszonyba ereszkedő „istenről” eleddig főleg ott és akkor ütötte fel a fejét, ahol a Mindenható hiányának, vagy éppen feleslegességének az érzete teret adott neki - de bibliás nép között soha. Gyakran elhajtok a claremonti teológia épülete előtt, ahol a múlt század közepén, egy sikerektől szédelgő és az atomháborútól rettegő nép nevében / helyett gondolkozó A.N. Whitehead hasonlókon okoskodva szerzett nevet magának, és máig tartó kárt az egyházának. Pinnockék „üres” teológiája azon az alapállításukon nyugszik, hogy Isten mindenhatósága és az ember szabad akarata kölcsönösen kizárják egymást. Mintha egy zárt helyiségben lihegnénk, egymástól lopva a levegőt. Csakis az ember szabadon hozott döntései nyomán nyílik meg Isten előtt is a jövő - állítják. Sejt dolgokat, a lehetőségeket látja, pontos következtetésekre juthat az eshetőségeket mérlegelve (az un. „féljövő szabad tettek” ismeretében), de jövő-tudásának a kulcsa nálunk van. Szabályosan megbánja, szó szerint megváltoztatja a terveit, ha az ember döntései arra sarkallják (lásd: a niniveiek megtérése). Nem tudja, nem tudhatja a jövőt. A próféciák a pillanat szülöttjei, Isten tenni akarásának, töprengéseinek, próbálkozásainak velünk is megosztott példái. A „látók” prédikációinak súlyt adó megnyilatkozásai egy velünk egy ladikban evickélő „istennek”. Nem is folytatom... Hogyan kaphat életteret ez a hamis tan most az evangéliumi hívők körében? Természetesen, erre a kérdésre hiába keresnénk választ e tudós atyafiak írásaiban. Nézzünk hát magunkba, hallgassuk csak vissza - például — az imádságainkat! Mennyi azokban az imádat, és mennyi az erőlködés, hogy tettre bírjuk az „urat”. A betegnek gyógyulást, a bajainkra megoldást, próbálkozásainkra sikert követelünk... még a részleteket is felvázolva gyakran. Ki irányít, kit? Kinek a tervét helyezzük előbbre, miénket, vagy az Övét? Úgy vélem, hogy a karizmatikus mozgalom „name it, then, claim it!” jelszava summásan leírja eme emberszabású evangéliumot, mely alatt hazugul nagyra dagad a „hit embere”, és szolgálatára rendeltetik még az „isten” is. Ilyen üdvösség kiszolgálására kell megszületnie aztán az üres teológia emberszabású, jövőjét is velünk kereső „istenének”. Pedig az Úr megmondta: „Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik” (És 46, 9-10). De hát így valóban Ő lenne az Úr! Kinek tetszik ez manapság? Novák József
