Evangéliumi Hírnök, 1997 (89. évfolyam, 1-11. szám)
1997-03-01 / 3. szám
1997. március folytatás az 1. oldalról Jézus szerint kereszthalála és feltámadása együvé tartozik, és kölcsönösen jelzik egymás felmérhetetlen érvényét. Itt is Jézusé a mérvadó szó. Jézus több ízben közölte, hogy az O eljövetele, a megtestesülése célja nem egyéb, mint a világ megváltása. “Nem azért jöttem ” - mondja Jézus, “hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot ” (Ján 12:47). “Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett” (Luk 19:10). Ismét: “Én ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok" (Ján 12:32). “Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy O szolgáljon és adja az O életét váltságul sokakért"(Mát20:28). Pedig, “Minden Őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Ján 1:3). A Kiáltó Szó a Pusztában, az Úttörő János, látva Jézust, az előbbiekkel egyhangúlag tesz bizonyságot Jézus felől, “Imé az Isten Báránya, a ki elveszi a világ bűneit... Ez az Isten Fia ” (Ján 1:29,34). Volt-e még valaha valaki, bárki, aki tudatosan lépett be az életbe, mégpedig egy olyan célkitűzéssel mint azt Jézus tette? Soha! Senki! Egyedül Jézus Krisztus, a Megváltónk! Nézzük meg közelebbről, hogy mit mond és mit állít Jézus, a megfeszítése és feltámadása felől. Mindenek előtt föl kell figyelni arra, hogy Jézus a kettőt elválaszthatatlanná teszi. Bármikor említi halálát, nyomban hozzákapcsolja feltámadását. Ez megtalálható a következő idézetekben: Máté 16:21; 20:19; 27:63-64; Márk 8:31; 10:34; Lukács 9:22; 18:33; 24:7,21,23, 46; János 2:19. Jézus jelezte a feltámadás pontos idejét is: “harmadnapra feltámadok.” Erre utalnak Pilátus előtt a főpapok, amikor közük vele hogy “...az a hitető még életében azt mondta volt: harmadnapra feltámadok." A sírt tehát őriztetni kell (Mát 23:63-64). Valószínű, hogy ők még számolták az órákat. Milyen szenzáció lesz, amikor hirdethetik hogy —Jézus teste a sírban van, Jézus nem támadt fel. Azonban ez az öröm nem adatott meg nekik. Jézus harmadnapra feltámadt, úgy ahogy O ezt annyiszor megmondta. A beteljesedett prófécia mérhetetlenül-nagy-horderejű jelentősége sehol sem fontosabb, mint éppen itt! Jézus, a halála és feltámadása tényét és azok felmérhetetlen hatását döntő fontosságúnak tartotta. Ezt a János Evangéliuma 17. részében, az első öt versében imába foglalta. Imájában kéri, amint sehol másutt nem kért: “Atyám... dicsőítsd meg a Te Fiadat... dicsőíts meg engem Atyám azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam te nálad a világ létele előtt. ” Jézus, az örök “Ige”, a mindenség alkotója kéri, hogy az Atya tegye félreérthetetlenné, hogy Az Akit emberi kezek keresztre feszítenek, nemcsak ember, hanem — Isten Egyetlen Fia, örökidőktől fogva Istenség. A világ Megváltója egyedül csak az Istenség lehet! Hogy az Atya meghallgatta Egyszülöttje kérelmét, arról a csodák sorozata tanúskodik. (Lásd: Ján 18:6; Luk 22:50-51; 23:42-43; Mát 27:45; Márkl5:39 verseit.) Mindezek a csodák 24 óra keretében, még Jézus feltámadása előtt történtek. Azonban a döntő bizonyíték, hogy a megtestesült Jézus Krisztus valóban Isten Fia, a feltámadásban válik nyilvánvalóvá. Amint ígérte, Jézus harmadnapra feltámadott, mégpedig minden emberi segítség nélkül. Az Atya válasza Jézus imájára, egyszersmind irántunk való végtelen kegyelme, a Krisztus feltámadásában éri tetőpontját. Ahogy az apostol írja, “Nem veszendő holmin... váltattatok meg... hanem drága véren, mint... szeplőtlen bárányén, a Krisztusén, a ki eleve el volt rendelve a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek, akik őáltala hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott neki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben ” (1 Pét 1:18-21). A feltámadás után Jézus nem tűnt el nyomtalanul. Negyven napon át megjelent az övéinek. Programot adott. A világmissziót követői szívügyévé tette. Szentlelket ígért mennyei erők forrásául. Végül pedig az apostolok és egy tömeg szemeláttára “felemeltetett és felhő fogó el őt szemeik elől” (Csel 1:9). “Krisztus feltámadt a halottak közül... első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az Ö eljövetelekor” (lKor 15:20,23). Az élet eme két félelmet-gerjesztő kérdését senki sem kerülheti el: “Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (lKor 15:55). A válasz ezekre az Atyától kapjuk. Őt illeti a hála. “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által ” (lKor 15:57). “Áron vétettetek meg” — én is, te is — “dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, melyek az Istenéi” (1 Kor 6:20). n “Királyod érkezik hozzád” (Zak 9:9-17) A te királyod ő. A próféta isteni ihletése a tiednek jelenti ki és jelenti be őt. Ő a tiednek vallja magát. Vajon te vallod-e hogy övé vagy már, vagy legalább azt, hogy övé szeretnél lenni, vagy azt, hogy egyre inkább, egyre jobban az övé? Nem olyan uralkodó ő, mint más, nem zsarnok, “nem keresi a maga hasznát” (lKor 13:5), hanem a tiédet, a te legnagyobb hasznodat, üdvösségedet. Azért jött e földre, hogy megszabadítson a bűn és halál hatalmából. Nemcsak igazságos, hanem ő maga az igazság, és ő maga az alázat, a békesség, az oltalom, a segítség, a jó pásztor, a jóság és a szépség. Segíts Uram, hogy királyomnak valljalak most és mindörökké! Balog Miklós, (Áhítat) 3. oldal A Megváltó szenvedésének elóTíépe (Zsolt 22:2-20) Jézus egy régebbi kor szenvedőjével azonosul. Őrök keresztyén kérdés: Isten akarata-e a szenvedés? Pedig a kérdés sokkal inkább az: lehet-e isteni módon szenvedni? Jézus kijelentése óta határozottan tudjuk, hogy igen. A szenvedés nem lehet távoli a keresztyén embertől. Ma fülünkbe ordítják, lelkűnkbe szuggerálják, hogy1 ne vállald a szenvedést. Könnyű halált, euthanáziát mindenkinek! Megszabadítjuk fájdalmaitól! Ne szenvedjen tovább! Értelmetlenül tényleg ne! A mi Urunk nincs messze a szenvedő lélektől. S ha még sincs rögtön szabadulás, ne keserítsen bennünket! Az Ő szeretetétől már ez sem szakíthat el. “Nyomorúság, vagy sanyargattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: Te Érted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat” (Rm 8:35-36). De a szenvedés nem örök számunkra, az Ő szeretete viszont igen! Háló Gyula, (Áhítat)
