Evangéliumi Hírnök, 1996 (88. évfolyam, 1-12. szám)

1996-04-01 / 4. szám

1996. április_________________________ ÉN VAGYOK-É AZ? Ezt a kérdést Júdás intézte Jézushoz - talán azért, mert úgy gondolta, hogy terve még titok a Mester előtt. Csalódott és ezzel a tettével bizonyítékát adta megtéretlenségének és annak, hogy nem ismerte jól azt, akit Mesternek szólított. De mit mondhatunk mi, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat és mégis oly sokszor hasonló helyzetbe kerülünk? Sokszor megtörténik, hogy éppen a ke­resztyének miatt káromolják a Krisztus nevét. (Róma 2:24). Talán mi is okot adtunk már arra helytelen eljárásunkkal - és mégis ezt kérdezzük: “Én vagyok-é az? ” Hányszor halljuk a panaszt, hogy kevés a lelkimunkás és a lelkek ezrei, sőt milliói vesznek el a bűnben, mert nincs aki Krisztushoz vezesse őket, mivel a keresztyének inkább a földiekkel van­nak elfoglalva, mint a lelkiekkel. Ezért valaki felelős (Ezékiel 3:17-18). Mi tud­juk ezt, de azért feltesszük a kérdést: “Én vagyok-é az? ” Az Ur gyülekezetei sokszor sze­génységgel küszködnek, munkájuk hiányt szenved, mert a hívők nem teljesítik kötelességüket az Úrral szem­ben. Mi ezt tudjuk, a szükséget érezzük és mégis ezt kérdezzük: “Én vagyok-é az?" És közben a zsebünkben tartjuk azt, ami az Úré volna, munkája elősegítésére. Igaz az is, hogy vannak Jézusnak hű követői, akik készek mindent megtenni Mesterükért, bár sokszor maguk is erőtelenek. Ezekről mondja Jézus majd ama napon: "Jól vagyon jámbor és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe. ” (Mt 25:21). És erre mit mondunk mi? Kérdezzük reményteljesen: "Én va­gyok-é az? ” Jézus azt mondja: “Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyeknek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." (Mt 7:21). Ez azt jelenti, hogy sokan azok közül, akik keresztyéneknek mondják magukat, kint fognak maradni. Ezeknek szomorú csalódásban lesz részük. Kik lesznek ezek? Ezt csak az Úr tudja, de itt az ideje, hogy önvizsgálatot tartsunk és alázattal ezt kérdezzük: “Én vagyok-é az?" Ma még van idő vál­toztatni a helyzeten -, de akkor már késő lesz! A'agy István (Sao Paulo, Brazília, 1966. Örömhír) r Értesítés: A Magyar Baptisták II. Világtalál­kozója, ami Nagyváradra volt tervezve 1996. augusztus 23-25 között, elmarad. Erről majd bővebben később. ÍGY INDULT EL A megfáradtak, megterheltek Jézusnál mind részvétre leltek. Megszánta Ő a sokaságot, sírt miattuk, “látván a várost,” járt közöttük harmatos szemmel, sokszor volt Ő szomorú — ember. Akkor is, az utolsó esten, mikor így szólt: “Ez az én testem s az én vérem, üdvötök ára...” így indult el a Golgotára. Füle Lajos Szenvedett a Megváltó is 22. Zsoltár Jézus egy régebbi kor szenvedőjével azonosul. Örök keresztyén kérdés: Isten akarata-e a szenvedés? Pedig a kérdés sok­kal inkább az: lehet-e isteni módon szen­vedni? Jézus kijelentése óta határozottan tudjuk, hogy igen. A szenvedés nem lehet távoli a keresztyén embertől. Ma fülünkbe ordítják, lelkűnkbe szuggerálják, hogy ne vállald a szenvedést. Könnyű halált, euthanáziát mindenkinek! Megszabadít­juk fájdalmaitól! Ne szenvedjen tovább! Értelmetlenül tényleg ne! A mi Urunk nincs messze a szenvedő lélektől. S ha még sincs rögtön szabadulás, ne keserítsen ben­nünket! Az ő szeretetétől már ez sem szakíthat el. “Nyomorúság, vagy sanyar­­gattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegy­ver? Hiszen meg van írva: Teérted gyil­kolnak minket nap mint nap, annyira be­csülnek, mint vágó juhokat ” (Rm 8:35-36). De a szenvedés nem örök számunkra, az Ő szeretete viszont igen! Háló Gyula (Áhítat) I WILL TELL THE GOOD NEWS 3. oldal ELKERÜLHETŐ-E A KERESZT? Amikor a feltámadt Krisztus dicső­ségét ünnepeljük, hajlamosak vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk a kereszt­ről. Pedig tudjuk, hogy a feltámadáshoz a kereszthalálon át vezetett Jézus útja. Az Úr asztala mellett minden alkalom­mal az Ő halálára emlékezünk, az ige­hirdetésekben is az evangéliumot, a ke­resztről szóló tanítást halljuk. Jézus földönjárása idején a kereszt­hordozás egyet jelentett a halálos ítélet­tel. Aki keresztet vitt a vállán, az tudta, hogy arra őt fogják felfeszíteni. Jézus önként vállalta ezt. Mi, akik nyom­dokába szegődtünk, készek vagyunk-e erre? “Aki utánam akar jönni, vegye fel az ő keresztjét, úgy kövessen engem.” Az ember számára ez a legnehezebb! Mindenki a saját keresztjét látja leg­nagyobbnak. Nehéz elfogadni azt, hogy az a kereszt az “ÉN” halálos ítéletét jelenti; a vállon hordott kereszt meg­feszítését jelenti mindannak, ami eddig az életet jelentette. Mennyire szeretnénk ezt elkerülni! “Követlek Uram, de...” A Nagyhét az önvizsgálat ideje. Min­denekelőtt tisztába kell jönnünk azzal, hogy mi, akik teljes fordulatot várunk el az újonnan megtértektől, mi magunk megfeszítettük-e már a testet, a régi ént? Ha időnként jelt ad magáról, akkor még nem halt meg! Bárcsak elmondhatnánk Pál apostollal: “Krisztussal együtt meg­­feszíttettem!” Az üdvösség felé vezető úton nem kerülhető el a kereszt. De felénk ragyog az ígéret: “Ha az O halálának hasonla­tossága szerint vele eggyé lettünk, bi­zonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk. ” (Róma 6:5). Oláh Lajosné ■i IM Hl »2S iát m L é iM 'éé, flü Gerő Sándor: FELTÁMADUNK! Rozzant temető-kapu boltívén öles betűkkel köszönt a remény. Feltámadunk! Nekem e bíztatás mindent ígér, Egy múló világnál is többet ér: Feltámadunk! Reményi-vesztettnek bátran hirdetem, Az élet győz az enyészeten. Feltámadunk! Mert Jézus feltámadt harmadnapon, Övé az ország és a hatalom. Feltámadunk!

Next

/
Oldalképek
Tartalom