Evangéliumi Hírnök, 1995 (87. évfolyam, 1-12. szám)
1995-04-01 / 4. szám
Warmer Rózsa: Tizenkét hónap a koncentrációs táborban 2. rész A következő hónapok nagyon nehéz időket jelentettek számomra mindenféleképpen. Fájt nekem, hogy társaimat annyira eldurvították ezek a borzalmas idők. Úgy láttam, beteljesedett a Jeremiás 19,8: “Ezt a várost pusztává és iszonyatossá teszem, és aki csak erre jár, megborzad és iszonyat fogja el, látva a várost ért mindenféle csapást, ” és a Jeremiás 20,7: “Nevetségessé teszem minden időre, mindenki engem gúnyol. ” Gyakran úgy éreztem, egyedül úszom az ár ellen. Szívemet újra meg újra meg kellett erősítenem Isten áldott ígéreteivel. Nagyon nehéz volt ilyen körülmények között imádkozni. Soha nem tudtam egyedül maradni, még a pihenőkön vagy éjszaka sem. Társaim káromkodtak és civakodtak. A bombagyártó üzemben dolgoztunk, gyalog kellett mennünk, mert a vasutat lebombázták. 8 kilométernyi út oda, ugyanannyi vissza mindennap. Hajnali félnégykor ébresztettek bennünket, ha nappali műszakban dolgoztunk, korbáccsal vertek, és hóban, esőben állva Elhatároztam, hogy inkább meghalok, de ezt a Bibliát nem adom ki kezemből, várattak bennünket, amíg meg nem számlálták az egész tábort. (...) Isten mindvégig békességet adott. Még csak egy hete voltunk Essenben, amikor Istentől bátorságot nyertem, hogy megkérjek egy “SS” nőt, a felügyelőnket, hogy szerezzen nekem egy Bibliát. Közeledett az 1944. évi engesztelés napja, nagyon szerettem volna a Bibliából tanúságot tenni társaimnak, és buzgón imádkoztam azért, hogy az Úr ajándékozzon meg Szent Könyvével. Kérésemet az “SS” nő elmondta az egyik “SS” katonának, aki szintén őrünk volt. Az érdeklődni kezdett irántam. Később megtudtam, hogy ennek az őrnek az első felesége zsidó volt. Egy hét választott el Jóm Kippurtól (zsidó engesztelési ünnep), amikor a katona meghozta a Bibliát. Egy baptista katonától kérte. Mindez azonban titokban történt, mert tilos volt az őreinkkel beszélnünk. Milyen hálás voltam érte Istennek! '1 bizonyította, hogy közel van hoz- és meghallja kérésemet. Éhes végre megelégült. Elhatároztam, kább meghalok, de ezt a Bibliát nem adom ki kezemből, még ha el is akarnák venni. (...) Október 25-e volt, amikor a tábor vezetője meglátta nálam a Bibliát. Azonnal elvette, és borzalmasan összeverte a fejemet. Mennél inkább könyörögtem neki, adja vissza, annál jobban vert. Nyomorultnak éreztem magamat, nem tudtam megérteni, hogyan engedhette ezt meg Isten, amikor inkább meghaltam volna, semhogy elváljak a Bibliától. Alig egy óra telt el ez után az esemény után, amikor táborunk - első ízben- rettenetes bombázást kapott, úgyhogy valamennyi barakk leégett, kivéve a konyhát és a nagy termet. Istentől volt az is, hogy ezúttal lementem az óvóhelyre, noha ezt soha azelőtt nem tettem. Mindezt azért tettem, mert előző éjszaka, amikor teljesen egyedül voltam a barakkban, Isten megmutatta, hogy azért tartott életben, mert célja van velem.A légitámadás után borzalmas kép tárult elém: a barakkok mind fából voltak és leégtek, olyan volt az egész, mint valami lángoló tenger, mint Isten ítélete. A légitámadás alatt szüntelen azért könyörögtem, szóljon Isten a táborparancsnok szívéhez, és mutassa meg neki, hogy milyen kárhozott állapotban van. Mikor kijöttünk az óvóhelyről, ott a lángoló tenger közepette Isten bátorságot adott, hogy egyenest odamenjek a táborparancsnokhoz, és elmondjam neki: imádkoztam érte. Azután megkértem, adja vissza a Bibliámat. Ezúttal nem vert meg, csak annyit mondott: rendben van, visszakapja. A Biblia egy kicsiny, fából épült irodahelyiségben volt, amely szintén leégett, de a Biblia megmaradt. Három nap múlva visszakaptam. Mikor a társaim látták, milyen drága nekem ez a Könyv, ők is érdeklődni kezdtek iránta. Ettől az időtől kezdve szenvedéseink- ha lehet - még fokozódtak. Nem volt A Biblia egy kicsiny, fából épült irodahelyiségben volt, amely szintén leégett, de a Biblia megmaradt. vizünk, és voltak hetek, amikor alig kaptunk enni. Naponta egyszer kaptunk egy kis híg levest. Deszkákon aludtunk, éjszakára sem vetkőzhettünk le. Hideg vízben kellett ruháinkat kimosni, és úgy vizesen felvenni, hogy rajtunk száradjon meg. (...) A légitámadások alatt társaim kértek, olvassak a Bibliából. Nagyon szerencsétlennek érezték magukat, nem volt reménységük, nem volt Krisztusuk, sem Istenük, és szüntelenül remegtek az életükért. Mennyire más volt az én helyzetem, aki bizakodtam Isten áldott ígéreteiben. Isten volt számomra az Egyikük sem tudta megérteni, hogy önként tartok velük, mert szeretem Istent és szeretem őket. Ebenezer (=Mind ez idáig megsegített minket az Úr) és a Jahve Jire (=az Úré a gondviselés). Valóban bebizonyosodott rajtam az Ézsaiás 43,2: “Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg," és a 4,6: “...és sátor lesz árnyékul nappal a hőség ellen, menedék és rejtekhely a zivatar és eső ellen. ” ... Én azonban boldog voltam, mert azok, akik kezdetben gúnyoltak és átkoztak, most arra kértek, olvassak nekik a Bibliából. Egyikük sem tudta megérteni, hogy önként tartok velük, mert szeretem Istent és szeretem őket. Látták, hogy boldogabb vagyok, mint közülük bárki, de sajnos, egyikük sem volt képes elfogadni Isten drága ajándékát, az üdvösséget. A legrosszabb még ezután jött Azt hittük, átéltük már mindazokat a borzalmakat, amiket ember csak átélhet, pedig ami Belsenben várt bennünket, az felülmúlta mindazt, ami eddig történt. Egyszerűen képtelen vagyok leírni. Nyomorúság, szenny, éhség, tetvek és gonoszság. Éjjel és nappal a padlón ültünk, még annyi helyünk sem volt, hogy a lábunkat kinyújtsuk. Nem volt takarónk. Semmi más nem volt, csak nyomorúság. De még ott is fel tudtam tekinteni Istenre, és megpróbáltam megmutatni másoknak az O szeretetét. ...Társaim egymás után hullottak el, mint ősszel a falevelek, és testük szanaszéjjel hevert. Arra sem volt erőnk, hogy elvonszoljuk a holttesteket. (...) Ez volt a tábor képe, amikor az angolok bejöttek. Elkezdték a kórházba szállításunkat, de közben ezrek és ezrek meghaltak, és mindörökre elvesztek. Mennyire sajnáltam őket. A Bibliámat nem vihettem magammal a kórházba, fertőzésveszély miatt. 1995. április
