Evangéliumi Hírnök, 1994 (86. évfolyam, 1-12. szám)
1994-01-01 / 1. szám
1994. január 5. oldal VATAI LÁSZLÓ^ A MAI LÁTÓHATÁR Sokszor felmerül a kérdés: korunknak mi a legjellemzőbb tünete? A múltban is gyakran leírták ezt a mondatot, az ember kíváncsi természetű, de talán még sosem volt annyira időszerű a kérdés, mint az utolsó évtizedekben, hisz ilyen lélegzetállító gyors változás sosem jelentkezett az eddigi évezredek során. S mindenki érzi, hogy ez a száguldás valami újszerű jövőt jelent a világ számára. Sokan a tudomány változását tekintik a legjellemzőbb tünetnek, megállás nélkül titkokat tár fel, s mindenki tudja, hogy eddig még csak a kulcsot tették a zárba. Mit hoznak a jövő évtizedek? Mások a kultúra bukásában látják a legkarakterisztikusabb változást. Minden területen technikai civilizáció lett belőle, összetört az ember külön világa: természeti törvényeknek vélt erők sodrába került az emberiség, ami szükségképp elemészti eddig kialakított különös életszféráját. Sokan nem mennek ilyen messzire: csak a közösségi lét, a társadalom változásaiban látják a korszak jellemző vonását. A demokrácia lassú térhódítása mindennél fontosabb, gonosz kinövései természetesen vannak, de a közösségi élet ebbe az irányba mozog. Ezért volt meglepő és sokak szerint a legfontosabb mozzanat az emberiség életében a századunkban kialakult abszolút diktatúrák ténykedése. Nemcsak társadalmilag akarták meghatározni az embert, hanem legbelsőbb zsigereiben és gondolatainak az irányítását is kézbe vették. Mindnyájan átestünk rajta. S most felmerül a kérdés: vajon a demokrácia belső mozgása és sok helyen új kísérletezése nemcsak egyfajta útja egy még szörnyűbb diktatúrának? Nyitott a probléma: vajon korunknak mi a legjellemzőbb tünete? Látásom szerint: az ember elszakadt az Istentől: tehát a szekularizáció. Örök kísértés és állandó talány volt ez a lehetőség a történelemben, de teljességre csak a mi évtizedeinkben jutott. Legradikálisabb módon a nyugati kultúrában jelentkezett, beleértve az orosz birodalmat és a magyarság szféráját is. A világ más tájain nem ilyen egyértelműen került felszínre: a primitívség ballasztja, éledő nacionalista erők, másféle vallások konzerváló ereje köti őket túlvilági hatalmakhoz. Esetükben rendszerint nem az élő Istenről van szó, hanem istenített bálványokhoz kapcsolódnak. Nem annyira életformájuk a szekularizáció, mint a nyugati világban, de a Bibliában kijelentett Istenre nézve mindig is szekularizáltak voltak. Ezt ők nagy többségükben nem tudták, így ki sem kellett mondaniuk az Egyházak Világtanácsának Vancouverben lefektetett követelményét, hogy „az egyházaknak meg kell térni a világhoz”. A szekularizációt ennél tisztábban még nem fogalmazta meg senki, még akkor sem, ha egyesek jóhiszeműen csak használható módszernek tekintették, a keresztyénségnek a *) Az Evangéliumi Hírnökben ezzel az írásával emlékezünk a néhányhónapja elhunyt Dr. Vatai Lászlóra, az emigrációban élő magyarság egyik legnagyobb hívő, keresztyén gondolkodójára. A torontói, s korábban a detroiti reformátusok neves lelkésze szívesen és többször hirdette Isten Igéjét pl. a torontói baptista gyülekezetben is. Kéziratát az elmúlt nyáron Oláh Lajos tv. közvetítésével küldte el az Evangéliumi Hírnöknek. (A szerk.) világba történő új behatolására. Viszont sokan voltak, akik az elvilágiasodás követelményét fogalmazták meg vele. * * * Mégis, mi az indítóoka a szekularizációnak? A tudomány, a technikai civilizáció, a társadalmi formák, a demokrácia vagy a diktatúrák lehetnek eszközök hozzá, de valahol mélyebben van a gyökere. Az ember nyugytalan lény, csak néha tud elpihenni az Istenben, csak néha életformája Krisztus békessége, sokkal inkább lázadó: maga akarja kezébe venni a sorsát, s emberfeletti emberként (ami a megistenülés egyik módja) uralomra tör az egész világ fölött. Nem tiszta szellem, nem is csak anyag, két világ határán bizonytalankodik és lázad. Ahogy Ady írta: „Ég s föld között bús-hazátlanul / Hajtja őket a sors szele.../”. A megalkuvók pedig bele akarnak simulni a mindennapok kényelmébe: hagyjon nekik békét az Isten. A lázadók akaratlanul is bezárták magukat a szellem vagy az anyag börtönébe, s a kitörésért folytatott küzdelmüket nevezik szabadságharcnak. Az emberi értelem abszolút pozícióra tör: csak az van, amit képes észrevenni, s csak az igaz, amit annak kinevez. A múlt század németnek elnevezett ideálista filozófiája abszolút lázadás volt a lét és valóság ellen, nem szólva az Isten egzisztenciájáról. Megnevezve vagy névtelenül, tudva vagy tudattalanul magát tette meg Istennek, s összetört, amikor kiderült, hogy milyen gyatra abszolútum. Kant ugyan figyelmeztetett, hogy az emberi szellem csak külön világot és igazságrendszert alkot, s képtelen hozzáférni a magánvaló léthez, a Ding an sich örökre rejtett valami számunkra. Azóta az ember legfőbb törekvése volt, hogy betoljon a magánvaló lét világába, istenévé váljon a túlvilágnak is. Attól kezdve mégj óbban érezte a börtönt, s még izgatottabban lázadt ellene. Sokkal primitívebb módon jutottunk az anyag börtönébe. A jelszó: nincs más valóság a matérián túl, az ember is csak ennek a része. Az értelem is csak egyfajta tükröző anyag, az agyállomány vibrálása. Erre építettek világnézetet, megszűnt az ember külön világa, elveszett a méltósága is, beleolvadt az anyag egynemű végtelenségébe. S ez akkor történt, amikor a matéria már kicsúszott a tudomány kezéből. Megfoghatatlan valamivé, energiává, vagy azon túli talánnyá vált. De azért különböző társadalmi formák csak anyagként kezelték az embert, azaz semmibe vették. Irtották is tízmillió számra. Egy eredményt értek el csupán: az emberiség jórészét elszakították az Istentől. Lázadás és börtön egyformán mássá tette az embert, akkor is ha együtt járt a kettő, akkor is, ha harcolt egymás ellen; végső fokon elszakította az Istentől, létrehozta a szekularizációt. * * * Túl ezeken az ideológiákon (a tudomány is csak munkahipotézis) azonban van valóságos ember is, ahogy kikerült a Teremtő kezéből. Százféleképpen megromlott, de alapjában véve ma is magán hordja az Isten arcát. Megváltozhatatlan módon anyag, lélek, szellem. Anyagi létén is átütnek az Isten vonásai; szellemi mivoltában pedig képes túllépni saját magán, transzcendál a kézzelfoghatóból más létformák és értékek felé. Nem lázadó céllal és módon, hanem