Evangéliumi Hírnök, 1992 (84. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

1992. január hó 3. oldal Emlékezzél meg az útról Második rész Még aznap este Nagybányára mentünk. Itt egy szépen fejlődő, népes gyülekezet van. Tele reményekkel, tervekkel. Űj ima­ház építésébe fogott a gyülekezet. Erre még majd oda kell figyelnünk. Nem tu­dom, van-e már rá példa baptista berkek­ben. De a Nagybányai Magyar Baptista gyülekezet kinyilvánította óhaját, hogy a Torontói Első Magyar Baptista gyüleke­zettel szeretne „Testvér Gyülekezet”-i kap­csolatot létrehozni. Valószínű létrejön. Nagyvárad. Veress Ernő testvérrel, a Nagyváradi Gyülekezet egyik lelkipászto­rával, a Romániai Magyar Baptista Szö­vetség elnökével már ismerősként találkoz­tunk, köszöntöttük egymást. Volt közös szolgálatunk Magyarországon. De a csa­ládban találkozni, az más. Megélték az utóbbi évtizedek minden keservét és még­is, vagy talán éppen azért olyan csodála­tos a harmónia ebben a családban. Pedig volna ok csüggedésre éppen elég. A férj és a feleség a fizikai lét gyengesé­geivel küzd. De annak nyoma sem látható, érezhető a fáradhatatlanul szorgalmas fér­jen és feleségen, anyán. Vendégszeretetü­ket nem lehet leírni. Egyszer mégis meg­­szomorítottak. Jönnek, mennek a vendé­gek. Fészkeikből ki-kiszorulnak. És nem nekem adtak helyet a konyhában a kana­pén. Pedig én jobban elfértem volna. Otthonukban ragyog a Napsugár. Ez legkisebb leánykájuknak a neve. Jellemző rá. Olykor nagyon is ragyog, mozog. Ag­gasztva ezzel tíz éves fiú testvérét, aki izomsorvadásban szenved. Életideje beha­tárolt. Betegkocsihoz kötődve vigyáz kis­testvérére, amikor szüleik nincsenek ott­hon. Milyen mély és igazi aggódás volt ab­ban a gyermekiesen őszinte kérdésben, amikor édesapjától azt kérdezte: „Tessék mondani, Napsugár üdvözül, ha ilyen ele­ven marad?” Persze, hogy üdvözül, a bib­liai Márta is üdvözült. Láttam a „szenve­dő messiást” megtestesülni ebben a tíz éves gyermekben. Aki még soha panaszra nem nyitotta ajkát. Akiben nyoma sincs az ilyen betegekre mindig jellemző nyügös­­ségnek és egyéb negatív megnyilvánulá­soknak. Aki egyszer meglátogatja, azok­ról, amiket leírtam meggyőződhet. Szinte megérthetetlen, ahogyan készül az Úr Jé­zushoz, az örökkévalóságba. Nem termé­szetes jelenség. Sokaknak imádságába ajánlom ezt a drága gyermeket. Szerény kívánsága csupán annyi, hogy jó lenne, ha a mennyországban lego játék lenne, mert azzal nagyon szeret játszani. Az a lelki tisztaság és nyugalom, ami Ebéd Veress Ernőéknél Nagyváradon ebben a gyermekben van, az teszi elvisel­hetővé a szülői szívek fájdalmát e leírhatat­lan elesettség láttán. Valahogy rájuk is visszahat ez az Úrtól kapott lelkűiét. Van még egy leány ebben a családban. A tizen­hat éves Evódia. Csak a Bibliában talál­koztam ezzel a névvel. De egy szokatlan jelenséggel még sehol. Egy idősebb néni cí­mét kérte Torontóból, akivel levelezni sze­retne. Mert volt egy néni a szomszédjuk­ban. Beteg. Ez volt az ő barátnője. De most a gyermekei elvitték és Evódia na­gyon egyedül érzi magát. Megadtam a Verle testvérnő címét. Micsoda levelezés lesz ebből?! De azért más is írhat neki. Címe megtalálható a Szeretet újságban. Veress Ernő testvér le­velével. (Folytatjuk) 0láh Ujos Énekekről — röviden „Majd, ha megszólal a trombita” James M. Black, aki 1865—1938-ig élt, egy napon szülővárosának szegény negye­dén ment keresztül. Egy omladozó ház kü­szöbén egy kislányt látott ülni, akinek ru­hája, rongyos, cipője szakadt volt. Elha­nyagolt külseje elárulta italos szüleit, és azt, hogy hajlékuk nem érdemli meg az otthon megnevezést. Black megszólította a gyermeket és megkérdezte tőle, hogy nem akar-e vasár­napi iskolába jönni? Vágyódó tekintettel szólalt mega kisleány: „Szeretnék menni... de...” Black megértette a gyermek szíve vá­gyát. A következő napon egy csomag ér­kezett a leányka számára, melyben ruha, cipő és fejkendő volt. Bessi a következő vasárnap már ott volt a gyermek-istentisz­teleten és ezután több vasárnapon át is. Egyik vasárnap a névsorolvasásnál min­den gyermek jelentkezett, csak Bessi nem. Újból szólították a nevét, de nem volt vá­lasz. Akkor megtudta James, hogy a leányka beteg, és el kell mennie a beteg­hez. Ez a gondolat megijesztette őt. Elgon­dolta, hogy miként lenne, ha ez a leányka sohasem felelne már! Ha meg kell halnia... Jelen lenne-e Isten trónja előtt a legutolsó névsorolvasáskor? És ekkor, szinte tudat alatt, halkan kimondta a szavakat: „Ha az örök hajnal felvirrad és nem lesz már idő... és ha minden sír felé hangzik a Ki­rály szava... ha egyszer milliók jönnek a Bíró elé, nagyok és kicsik... és az Úr hívja az övéit... ott vagyok én is?” Úgy találta hogy ezek a szavak feleletre várnak. A zongorához ült és már a dalla­mot is megtalálta hozzá, éppúgy, mint a szöveget: ,,Majd, ha megszólal a trombita a bűnös föld felett, És feltámad az öröklét hajnala; ott leszel-e te is, testvér, hallod-e majd a neved Irgalomból felolvasni általa! Kar: Irgalomból igen én is, Irgalomból igen én is, Irgalomból igen én is, Irgalomból én is Jézusnál leszek!” Az ének meglepően hamar készen volt és azóta alig változott. A kislány nem sok­kal ezután valóban meghalt, de az ő beteg­sége által sugallt ének él még tovább a vi­lágon, melyet vagy féltucat nyelvre fordí­tottak le és csaknem az egész világon éne­kelnek. (Békehírnök) József Attila: ISTEN Láttam, Uram, a hegyeidet s olyan kicsike vagyok én. Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló, hogy küszöbödre ülhessek, Uram. Odatenném a szívemet, de apró szívem hogy tetszene néked? Roppant hegyeid dobogásában elvész az ő gyönge dadogása, mért nem tudom hát sokkal szebben, mint a hegyek és mint a fűvek, s ágyam alatt hál meg a bánat: szívükben szép zöld tüzek égnek, hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik, s te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban ott állsz az útjuk végén — meg nem zavarlak, én Uram, elnézel kis virágaink fölött.

Next

/
Oldalképek
Tartalom