Evangéliumi Hírnök, 1987 (79. évfolyam, 1-24. szám)

1987-02-01 / 3. szám

1987. február 1.

3. oldal

Két elgondolkoztató beszámoló

imádkozó tudja, hogy az ilyen engedékenység nem őszinte engedelmesség, hanem kényszer meghunyászkodás. Isten nem ilyen imádkozókat keres.

Hallottunk olyan imaóráról, ahol az Úrban bízó hívők azért imádkoztak, hogy Isten akarata teljesüljön, bármi is legyen az? Ahol a hívők nem terjesztettek Isten elé magáncélú kéréseket, nem azt kívánták, hogy a mi akaratunkat akarja Ő is? Igaz, hogy bármit teszünk, vagy mondunk, Isten akarata fog teljesülni, de boldog az a hivő, aki Isten mellé állhat imájában és kívánsága nem az, hogy Isten álljon az ő kívánsága mellé. Mi vagyunk Isten munkatársai, vagy O a mi munkatársunk?

* * *

A Z IMÁDSÁ G UNKA T A LÁ TÁMASZTÓ HITÜNK is gyenge. Ezt is felismerjük önvizsgálatunk nyomán. Az Úr Jézus példaszerűen azt mondta: „Ha akkora hitetek lenne, mint egy mustármag... ” Máté és Márk evangéliuma szerint, ha a hegynek mondanátok, hogy essen a tengerbe (Máté 17:20; Márk 11:23), és Lukács változata szerint, ha azt mondanátok az eperfának, hogy szakadjon ki, kiszakadna (Lukács 17:6). Vegyük figyelembe azt, hogy példa okáért említette a mustármagot, a hegyet és az eperfát. A hitet nem lehet mennyiséggel mérni. Ezekben a példákban az Úr a hit minőségére gondolt. Ha van valódi hitetek, akkor nagy események történnek. Istennél minden lehetséges. A hegyeket azonban Isten mozdítja el, nem a mi hitünk. A kérdés az, hogy Isten akarja-e, hogy a hegyek elmozduljanak?

Van sok hiú imádkozó, aki dicsekedne hite és imája erejével a hegyek elmozdításával. A hiú imádkozok próbára tennék Istent, hogy maguk erejét és hatalmát mutogassák. És ha Isten teljesítené ezek kérését, akkor ma már nem lennének hegyek, sem eperfák.

Ha van hitünk, akkor bízzunk Isten jóságában és terveinek bölcsességében. Kívánjuk, hogy az Ö akarata legyen meg. Ismerjük el, hogy igaza van Pál apostolnak, az imában gyengék vagyunk. És mint jó tanítványok kérjük a Mestert: taníts minket imádkozni.

Akinek nincs mondani valója, a/ sokat beszél.

1945 elején Clarence W. Hall haditudósító Okinawa szigetének kicsiny, mintegy ezer lelket számláló falujában, Simabukuba érkezett. Ott ámulatra méltó fölfedezésre tett szert.

íme a jelentése:

A falu pontosan a japánok ellen felvonuló amerikai hadsereg arcvonalában fekszik. Amikor egy felderítő őrs a falu bejáratához ér, a katonák hirtelen megállnak, mint akiknek földbe gyökerezett a lábuk. Két férfi állja útjukat, meghajolnak és beszélni kezdenek. A harcedzett őrmester ellenséges cselt gyanít, kételkedik bennük, és tolmácsot hív. A tolmács a fejét rázza: „Ezt nem értem. Úgy tűnik, mintha szívesen fogadnának minket — mint keresztyén testvéreket. Az egyik azt mondja, ő a falu polgármestere, a másik az iskolamester. A könyv, amelyet az idősebbik a kezében tart — a Biblia.” Az őrmester is megrázza fejét, azután így szól: „Azt hiszem, legjobb, ha idehívjuk a lelkészünket.” — Jön a tábori lelkész és vele néhány haditudósító. De nem bízunk igazán békés szándékukban, és először magunk akarunk végigmenni a falun, a két ember vezetésével. Nem egy falut láttunk már Okinawában. Mind kihalt, szomorú, elárvult képet mutatott. Simabuku azonban ragyog, mint valami drágakő. Mindenütt mosolyogva üdvözölnek bennünket. Büszkeséggel telve mutogatják makulátlanul tiszta házaikat, teraszos kiképzésű, szépen megmunkált földjeiket, gabonaraktáraikat és kicsiny cukorgyárukat.

A két küldött nagy komolysággal szól hozzánk, és a tolmács azt mondja: „Idáig még csak egy amerikai emberrel találkoztak, s az régen történt. Mivel az keresztyén volt, minket is keresztyénnek tartanak, csak azt nem értik, miért lövöldöztünk, amikor bejöttünk.” Lassanként kikerekedik a történet. Harminc évvel ezelőtt egy, a szárazföld belseje felé tartó amerikai miszszionárius pihent meg itt. Örömteli bizonyságtételére két ember megtért - éppen ez a kettő. Mielőtt a misszionárius továbbment volna, megtanította őket néhány lelki énekre, és itt hagyott nekik egy japán Bibliát, kérve őket, hogy e könyv szerint éljenek. Azóta nem találkoztak kívülről jött keresztyén emberrel. De a Bibliával a kezükben sikerült nekik igazi keresztyén közösségi életet teremteniök.

Hogyan volt ez lehetséges? A két megtért ember fáradhatatlanul olvasta Isten Igéjét. Urukban, Jézus Krisztusban megtalálták életük ragyogó példaképét, és a hegyibeszédet tették a közösség zsinórmértékévé. Egyre többen tértek meg egészen határozottan a falu lakói közül. Még ma is a Biblia a legfőbb tananyag az iskolában. Naponta olvasnak belőle a tanulók, és fontos fejezeteket tanulnak meg belőle kívülről. Egy egész nemzedék nőtt már fel Isten Igéjének szellemében, és megtanulta a legfontosabbat, amit az emberek csak megtanulhatnak. Az eredmény nyilvánvaló. Simabukuban nincs fogház, nincs kocsma, nincs ittasság, nincs válás.. A lakosok a legjobb egészségnek örvendenek, boldogan és megelégedetten élnek.

Istentiszteletük a lehető legegyszerűbb, ugyanakkor mégis nagyon ünnepélyes. Liturgiájuk nincs. Egyikük felolvas néhány szakaszt a Bibliából, mások imádkoznak, közben-közben együtt énekelnek. Engem és gépkocsivezetőmet valósággal elragadott a „Dicsérjétek mind Jézus Krisztus nevének hatalmát” kezdetű énekük, és lelkesen énekeltük velük együtt. Pillantásunk a Bibliájukra esett. Műbőrkötése elhasználódott, elvásott, az oldalak agyonolvasottak, foltosak. Nem csoda, hiszen harminc éve szüntelenül használták. De azzal a féltő gonddal tartották a kezükben, amivel mi az eredeti szöveget kezelnénk.

Ahogy az összejövetel után a csöndesen oszladozó tömegben megálltunk, vezetőm meghatottan súgta a fülembe: „S mindezt a Biblia tette, s két ember, aki hisz az Úr Jézusban.” Majd az egyik aknavetőnkre pillantva így folytatta: „Mi magunk talán nem éppen a legmegfelelőbb fegyverekkel igyekszünk megjobbítani a világot.”

Eddig a haditudósító beszámolója. És most gondolatban repüljünk át a fél földtekén, menjünk el a „keresztyén” nyugatra és hallgassunk meg egy másik, nem kevésbé ámulatra méltó hír-