Evangéliumi Hírnök, 1986 (78. évfolyam, 3-24. szám)
1986-03-15 / 6. szám
1986. március 15. 3. oldal SZEMLE A HÚSVÉTI ÜNNEPEK, a Nagypéntek, a Feltámadás napja a legfontosabb történésekre emlékeztető napok. Ezek a napok mutatnak a bűn erejére és Isten hatalmának a diadalára. Személy szerint minden Krisztusban hivő egyén elmondhatja, hogy a Húsvét az ö szabadulásának és örökélete bizonyosságának a napja. Nincs a húsvéti ünnepeknél nagyobb jelentőségtű emléknap. Halála-feltámadása-és-menny bemenetele közti időben Krisztus meglátogatta tanítványait, de nem járt velük, mint előbb. Ebben az időszakban a tanítómester és a tanulók közti viszony megszűnt és átváltozott egy másik, megdicsőült viszonnyá. Ebben az új viszonyban az Úr már nem csupán “ Mester” volt a tanítványok szemében, hanem amint a bűnbánó Tamás mondta: ‘‘Én Uram és én Istenem ". A néhány alkalommal, amikor megjelent a tanítványai körében, tanítás helyett fontos, végrendelet szerű kijelentéseket és kérdéseket tett fel. Ezek a megnyilatkozások szólnak mindazokhoz, akik elismerik Őt Tamással együtt Úrnak és Istennek. * * * MIND A HÁROM SZINOPTIK US evangélium hozza a nagy parancsot: Hirdessétek az evangéliumot, tegyétek a népeket tanítványokká és legyetek tanúk (Máté28:19—20, Márk 16—15, Lukács 24:46—47 és Ap.cs. 1:8). Ezzel a hármas paranccsal az Úr meghatározta a krisztusiak feladatát. A feladat nem gyülekezet alapítás, nem vallásfelekezet szervezés, hanem az emberek Krisztushoz, az egyedüli Üdvözítőhöz való vezetése. Krisztus követői közül sokan elfelejtkeznek az Úr Jézus rendelkezéséről és annak egyszerűségéről. Rendeznek evangélizációs nagy gyűléseket, ahol egy ember, az evangélista kísérli megtenni azt, amit minden krisztusinak tennie kellene. Hívogatnak a buzgó hívők a gyűlésekre, a gyülekezetbe, ahelyett, hogy ők maguk szólnának az örömhírről és Krisztushoz hívnák az embereket. Minden bibliaszerű evangéliumi üzenetvitelnek van egy nélkülözhetetlen, Krisztus által megjelölt része, s ez a bizonyságtétel, a tanúskodás. A mennybemenetel előtti szavai azt hangsúlyozták: “Es lesztek nekem tanúim. ” Erre az utolsó kijelentésre kell felfigyelnünk. Az evangélizáláshoz nem szükséges teológiai képesítés, lelkészi avatás, csupán Krisztus hatalmáról való személyes meggyőződés és tapasztalat. A törvényszéki tárgyalások alatt a bíróságot nem érdekli az, hogy a tanúnak milyen képzettsége és diplomája van, hanem az, hogy látta-e, van-e személyes tapasztalata arról, amiről tanúskodik. Példák mutatják, hogy akik Krisztus utasítása szerint végzik keresztyén feladatukat, azok láthatják, hogy tanúskodásuknak van áldott eredménye. Az égi Mester módszere az eredményre vezető. ^ ^ KÖZÖLT TANÍTVÁNYAIVAL az Úr egy megnyugtató kijelentést. János apostol jegyezte fel ezt a felemelő közlést: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek” (20:29). A meglepő dolog ebben a kijelentésben az, hogy a legtöbb keresztyén nem vette észre, hogy a hívesben boldogság van. Nem akármilyen hitről szól az Úr, hanem arról a fontos meggyőződésről, amire az Úr Márthával történt beszélgetésében hivatkozott: “Aki hisz Én bennem!” A hit sokoldalú, csodatevő erő, nagy eredményeket létrehozó, részünkre azonban az a legdicsőbb, hogy boldogító. A boldogságot mindenki keresi. Az Úr Jézus tanúi örömmel mondhatják, ha boldog akarsz lenni te is, “higyj az Úr Jézus Krisztusban ”. Boldog leszel e földön és üdvöd lesz odaát. A hitből származó boldogság nem múló érzés. Ez átmegy a hivővei az örökkévalóságba. Ennek a boldogító hitnek a titka az, hogy a hivő a szemei látásánál, kezei tapintásánál bizonyosabbnak tartja Krisztus ígéretét. Más kifejezéssel: Inkább hisz Krisztusnak, mint saját magának. Ez az a hit, ami a hívőt nem szégyeníti meg. Krisztus velünk van, nem látjuk, de segítségét érezzük és áldó kezei boldogítanak. Hangozzék fülünkben gyakran az Úr szava: Boldogok, akik nem látnak és hisznek. * * * VÉSSÜK SZÍVÜNKBE KRISZTUS utolsó nagy kérdését: “Simon, Jónafia, szeretsz-e engem?" A megdicsőült Mester nem egyedül Simon Péter szeretetére és hitére volt kíváncsi. Ezt mindenkori tanítványaihoz intézi. Vajon a mindentudó Úr tényleg nem volt tisztában azzal, hogy Péter szívében van-e iránta való szeretet? Ismerte az Úr jól Pétert. Tudta, milyen érzés van a szívében. A kérdés célja az volt, hogy Péter és a többi tanítvány szívébe vésse a legfőbb kívánalmat: Krisztus szeretetét. Ha ez a szeretet meg van és minden tanítvány meggyőzi magát erről, akkor az Úr ügye biztosítva van e földön. A megváltás munkája Isten szeretetével kezdődött, és tanítványai szeretetével folytatódik. A hit boldogít, a szeretet biztosít. A háromszor felvetett kérdés megszomorította Pétert s kiváltotta belőle az legszentebb vallomást: “Uram, Te tudod!" Az Úr tudta és Péter is tudta. Péter ez alkalommal Krisztust hívta bizonyságul. Te tudod! Boldog az a hivő, aki Krisztusra hivatkozhat szeretete igazolására. A szeretet megvallása után történt egy dicső esemény. Péter nem sok nappal előbb megbotlott s megtagadta az Urat. Szeretetével most mindent helyre hozott. Az Úr nem vetette el Pétert, sőt abban a nagy kitüntetésben részesítette, hogy másodszor is elhívta. Ez volt az utolsó szó Péterhez: “Kövess engem” (János 21:19). Péter volt az egyetlen tanítvány, akit az Úr kétszer is elhívott. Ez nem csoda, hiszen a “Szeretet mindent elfedez" (I Kor. 13:7). Csodálatos igazságokra tereltefigyelmünket az Úr Jézus földi élete utolsó szavaiban. Húsvét ünnepén emlékezzünk ezekre az áldott szavakra. AZ UTOLSÓ VACSORA János a Mester nagy szívén pihen, E tiszta szíven, e csöndes szíven Pihen, de lelke a holnapra gondol, S fiatal arca felhős lesz a gondtól. Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felől a fuvalom Hősen, szomorún a szobába téved, Be fáj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedve néz a mécsvilágra, Péter zokog és árvább, mint az árva, Júdás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az ő órája itt van! Csak egy nyugodt, nagy sötétkék szemében Mély tengerek derűs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg, S megszegi az utolsó kenyeret! Juhász Gyula
