Evangéliumi Hírnök, 1986 (78. évfolyam, 3-24. szám)
1986-03-01 / 5. szám
4. oldal 1986. március 1. Isten békessége ___________________gjggg Egy lelkészi imaközösségben voltunk együtt nemrég néhányan. Ott mondta el egyik barátom az alábbi történetet: — Vagy két hónapja, hogy egy hétfői napon erős kopogás után nyílik a szobám ajtaja és belép rajta egyik jómódú gazdánk. Ahogy leültetem, látom rajta, hogy valami nagy belső elhatározással keresett fel, mert eddig nem igen nyitotta rám az ajtót se itthon, se a templomban. Azaz nem jól mondom, mert megfigyeltem, hogy a nyolcnapos evangélizáción esténként ő is ott volt. — Mivel szolgálhatok? — nyitottam meg a beszélgetést. — M őst az egyszer én szeretnék valami jóval szolgálni a tiszteletes úrnak. Eljöttem megmondani, hogy hát elfogadtam az Űr Jézust én is. A hitetlen ember meglepetése és a hivő ember boldogsága egyformán ott lehetett az arcomon, mert így folytatta: — Tudom, hogy ezen csodálkozni tetszik, talán azon még jobban, hogy meg is mondom, de ez így van. Megtértem. Úgy jártam, mint Ezsaiás: megfogott Isten és legyőzött. Ennek van már vagy három hete, de eddig restelltem szólni. De aztán láttam, hogy ezt úgy se lehet véka alatt tartani. — Azt tudja, tiszteletes úr, hogy én ki vagyok a faluban, vagy inkább ki voltam. Az ősapám is nemes ember volt, a portánk sok száz éve áll, meg birtokban sem utolsó a családom. Talán az volt a bajom, hogy nekem ez volt az Isten: a föld, meg az őseim. Apám megtanított, hogy a garast a fogamhoz verjem, mert csak az az ember, akinek valamije van. Hát én ehhez tartottam magam. Örököltem is szépen, a feleségem is hozott, de szereztünk is jócskán, mióta együtt vagyunk már vagy 30 esztendeje. Boldog lehettem volna, de megvallom, talán sose éreztem igaz boldogságot. Ha gyarapodtunk, még több kellett volna, ha valaki elémbe vágott, borzasztóan tudtam rá haragudni, aki alattam volt, azt lenéztem. — Ahogy most hátranézek a közel hatvan esztendőmre, poklot hordoztam a szívemben. Ha néha elmentem is a templomba, valami mindig visszabeszélt bennem az. Isten szava ellen. Nem szerettem az egyházamat se, de a papokat se. Azt mondtam magamban: Mondják, mert fizetik őket. Sok ocsút elvittek tőlem búzába az egyházfiak; gondoltam: Istennek, papnak ez is jó. Pedig ahogy most látom már, térítgetett engem is az Isten. Tiszteletes úr nem volt itt akkor még, mikor az egyik fiam meghalt. Mikor kornyadozni kezdett, csak vártuk, hogy majd jobban lesz, minek hizlalja az ember a doktorokat, meg a patikát. Egyszer aztán akadozni kezdett a szeme. Pénzünk éppen nem volt, előtte vettünk egy darab rétet, hát tehenet kellett volna eladni. Két napig egyezkedtünk a feleségemmel, hogy melyiket adjuk el. A végén összevesztünk. Harmadnap pedig meghalt a gyerek torokgyíkban. Az akkori öreg papunk nagyon vigasztalt, de nem használt semmit. — Nagyon megkeményedett a szívem Isten ellen, az emberekre is haragudtam, pedig senki sem bántott. Isten pedig próbálkozott velem tovább. A lányunkat tetszik tudni, megkörnyékezte a nagyapám taksásának az unokája, egy ötholdas legény. Hiába volt a sok szidás, tiltás, hozzá kellett adni. Két szégyen ért vele egyszerre. A mérgem nem ismert határt. Azt mondtam egyszer: inkább a koporsóban lássam, mint boldogan azzal a szolgaivadékkal. Isten szavamon fogott, a lányom meghalt a szülőágyon. — Gondoltam, itt van még a kisfiam, majd az lesz az örökös és a vigasztaló. Őt meg elvitte a vihar, valahol idegenben fekszik, még a sírja se maradt, ahová elmehessek. — Azt én nem tudom megmondani, mit éreztem mindenki ellen. Mart az a gondolat, hogy az én testem töredelmén majd más ember hízik. Gondoltam én mindenre, amire ember ilyenkor gondolhat: a halálra, borra, nőre, de visszatartott a büszkeség. Az én nyakamat senki se lássa meghajolva. A pokol jobb, mint ami az én lelkemben volt. — Aztán jött az evangélizáció. A cédula engem is hívott, de gondoltam az első napon: azért se. Másnap reggel a komámasszony jött át és hívott. Nem mondtam neki se jót, se rosszat, de este mikor hallottam a harangszót, belül mintha meglökött volna valami. Elmentem. Tudtam, hogy sokan néznek, hogy én is ott vagyok, de nem törődtem vele. Hallgattam azt, aki prédikált és csodálkoztam, honnan tudja ez, hogy mi van énbennem. Úgy a kezén felejtettem a szemem, mikor azt mondta: így tartja Isten a kezében az Ő szívét: Jézust, hogy neked életed legyen, bocsánatod és békességed. Valami úgy biztatott belülről: nyújtsd ki a kezed és vedd el. — Ahogy hazamentem, elkezdtem gondolkozni és egyszercsak rámjött a sírás, amit nem tettem gyermekkorom óta. Az ágyban ég felé nyújtottam a kezem és elkezdtem könyörögni: Isten, nyújtsd ki hozzám a kezed. Úgy éreztem, mintha valami jégkéreg pattant volna meg a szívemen és attól a perctől kezdve, tiszteletes úr, én más ember vagyok. Én tudtam, hogy kemény, fösvény, kevély, mérges ember voltam, de Isten ezt elvette rólam és megbocsátotta, amit ellene, meg az emberek ellen vétettem, És én most szeretném elmondani mindenkinek, hogy az Isten békesség. Közelebb húzódtam hozzá, megfogtam a kezét és együtt imádkoztunk. A hálaadása egy halálból szabadult ember szárnyalása volt. (Egy régi protestáns lapból.) Tavaszi erdő A fák alatt az őszi avar olyan, mint egy régi ravatal. Rajta a múlt nyárfekszik némán. A szaga olyan keserű, fanyar. A fák kopottan ácsorognak felette, mint ruhátlan koldusok, de gallyaikon végig csorognak mézszínű sugarak és a sok kopár fa karját a Nap felé tárja és alázatosan, remegve várja a megtermékenyítő tavaszt. Megszépülnek a ragyogásban, szinte ölelkeznek a Nappal, s e szemérmes, tavaszi nászban én ott álltam levett kalappal, s míg szemeim e csodát itták, meglestem az erdő szép titkát. Olyanok, mint “áldott asszonyok ” kérgük alatt feszül az új élet: sok millió rügy... s egy éj után a boldog erdő zölden ébred. Fejszés András------------------------~.................... Sokan igen bőbeszédűek, amiért is kevés hitek érdemelnek. Kempis Tamás
