Evangéliumi Hírnök, 1984 (76. évfolyam, 1-24. szám)
1984-01-15 / 2. szám
4. oldal (^rgaVr iLr^ 1984. január 15. // NŐK ROVATA Rovatvezető: BOCSA SÁRA Nő konf. elnök: Bányai Sándomé Alelnök: IQ. Sebestyén Jánosné Titkár: Newman E. Rose Pénztáros: Mrs. Henry Austin Megismertem a Messiást, Megváltómat! Megtérésem története tökéletes illusztrációja annak a bibliai igazságnak, amelyet a Mózes első könyvében (50:20) olvashatunk (...ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra fordította...) Magyarországon születtem és éltem, így az 1944-es náci megszállás borzalmait Budapesten volt alkalmam megtapasztalni. Mint sárgacsillagos, szabad prédája voltam a csendőröknek. Egy nyári napon velem is megesett. Néhányszázadmagammal egy szokásos razzia áldozata lettem. Az utcáról szedtek öszsze és egy laktanyába vittek. Mikor az óriási vaskapu bezárult mögöttünk, mintha maga az élet kapuja is becsukódott volna számunkra. Ami még hátravolt: gyötrelmes kivégzés, így biztatott minket megérkezésünkkor a feltűnően jóvágású, de annál kegyetlenebből átkozódó csendőrhadnagy. Egy tágas, bekerített helyre vittek. A kerítésen nagy tábla jelezte a füves térség eredeti rendeltetését: FERTŐZÖTT LOVAK ISTÁLLÓJA. Itt vártuk sorsunk beteljesedését. Hűvös nyári reggel volt aznap. Az idő vánszorgott és már belefáradtunk az ácsorgásba, nem annyira testileg, mint lelkileg, a rövidesen bekövetkező borzalmaktól való félelemtől, amit az időnként megjelenő átkozódó hadnagy még csak felfokozott. Sokan a nők közül hisztérikus sírásba törtek ki. Legnagyobb csodálkozásomra én teljesen nyugodt maradtam, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Sehogyse értettem magamat, mivel félénk természetű vagyok. Ahogy ott álltam sokadmagammal és mégis nagyon egyedül, egyszeresük egy halk hang szólalt meg bennem: "Itt vagy teljesen körülkerítve. Menekülésnek még csak a leghalványabb lehetősége sincs — emberileg. De van Isten az égbent Akinél minden lehetséges és Ő megteszi. ” Szavai meggyőzőek voltak, mert éreztem, hogy valahogy, valamilyen módon meg fogok szabadulni. A belső hang ismételten biztatott: "Haza fogsz menni” és én hittem. Már esteledett, mikor a csendőrhadnagy egyenként maga elé rendelt, hogy papírjainkat bemutassuk. (Abban az időben különféle "menlevelet” adtak ki a zsidóknak, — svéd, pápai, Vöröskereszt, stb.) — amelyek állítólag védelmet jelentettek az atrocitások, deportálás ellen. Ha a nálam lévő papírtól függ az életem: tudtam, hogy végem van-, papírom mitsem ért. Viszont a belső hang kitartóan hajtogatta: "Haza fogsz menni”. Az emberek engedelmesen járultak a hadnagy elé, aki miután hanyag pillantást vetett papírjainkra, egyeseket jobbra, másokat balra irányított. A jobboldali csoport rohamosan növekedett, míg baloldalra csak néhányan kerültek. így érveltem magamban: a kisebb csoport előnyben fog részesülni. Én az utolsók között voltam, s egy futó pillantás után a hadnagy balra küldött a kb. 30—40 főnyi csoporthoz, szemben a párszázzal a másikban. Végre-valahára a csoportosítás befejeződött. És akkor — csodákcsodája — az előzőleg kegyetlen, átkozódó hadnagy teljesen kicserélődött, bűbájos arckifejezéssel hozzánk lépett (kis csoporthoz) és nyájas mosollyal mondta: "Menjenek haza. ” Csak így. Ez a kegyelemdöfés, egy utolsó kegyetlen tréfa — gondoltuk megdöbbenve és álltunk földbegyökerezett lábakkal. Senki sem mozdult. Ismét gyönyörű mosollyal szólt: "Menjenek haza, nem értik?” Akkorára egyikünk bátorságot kapott: “Most már kijárási tilalom van érvényben a csillagosoknak; azonnal elfognak minket az utcán. ” "Sebaj, adok maguk mellé egy csendőrt, hogy hazakísérje magukat. ” így is történt. A barátságos csendőr egyenként hazavitt minket. A kapuban kedvesen sok szerencsét kívánva búcsúzott. Mikor otthonomba léptem, örvendező családomnak ujjongva jelentettem ki: “Most már tudom, hogy van Isten! Nem mert megszabadultam a biztos halálból, hanem mert Ő előre megmondta, mikor még a helyzet teljesen kilátástalan volt. És még egy nagy csodát is művelt, mikor a durva csendőrhadnagyot bájos, jóindulatú emberré varázsolta. Senki és semmi sem veheti ezt a tapasztalatot el tőlem míg élek. ” Van Isten! Van Isten! — kiáltottam túláradó örömmel. így mutatkozott be nekem a MINDENHATÓ ISTEN. De ez csak a bevezetés volt mindahhoz a felfedezéshez, ami még várt rám. Néhány héttel ezután, az a hír terjedt széltében-hosszában, hogy akik keresztlevéllel rendelkeznek, mentesülnek a deportálástól. Engem családommal együtt egy protestáns templomba vezetett Isten, ahol a lelkész hivő ember volt és ahhoz ragaszkodott, hogy csak miután a keresztyén hitvallást ismertető tanfolyamot elvégeztük, kapjuk kézhez a kívánt papírt. Sok századmagammal hetente 2 órán keresztül tanított minket egy zsidó-keresztény ember. Ott került először a kezembe a Biblia. Abból tudtam meg, hogy Isten, Akit röviddel ezelőtt ismertem meg', szerető ATYANK. Továbbá, hogy "Ú^y szerette Isten a világot, hogy az 0 egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen Ő- benne, el ne vesszen, hanem örökélete legyen.” (Ján. 3:16) Oly szép, hogy nem lehet igaz egy zsidó számára, aki Jézust csak akkor hallotta emlegetni, amikor az úgynevezett keresztények Jézus gyilkosának bélyegezték. — De minél tovább olvastam a Bibliát, annál inkább feltámadt bennem az érdeklődés Jézus személye iránt: szinte kívántam: bár tudnék hinni benne. Ezért, egyik óra után megkértem tanítónkat, hogy legközelebb próbáljon meggyőzőbben beszélni Jézusról. “En képtelen vagyok magát meggyőzni” — mondta — erre csak a Szentlélek képes. Én csak imádkozni tudok magáért. ” Következő óra után kénytelen voltam megváltani, hogy semmivel se jutottam előbbre. Előadónk arra biztatott, hogy én magam is kérjem Istent keresetlen szavakkal, hogy győzzön meg az igazságról Jézusra vonatkozólag. Aznap este ágyamban imádkoztam. A válasz azonnal megjött. Mint egy tükörben, megmutatta lelki arcomat, ahogyan a Szent Úristen lát engem bűneimben. Visszataszító tü-
