Evangéliumi Hírnök, 1983 (75. évfolyam, 2-24. szám)
1983-09-01 / 17. szám
1983. szeptember 1. 3. oldal volt, mint egy elismert baptista. Valamivel meg kellett magyarázni a kettősséget. Mintha 1914-ben élnénk. Tőlünk azért kellett elszakadni, mert “rosszak” vagyunk, s meg kellett alakítani az "igán” szövetséget. Hála az Úrnak az óhazai baptista hívők észbekaptak és a rosszemlékű különállást megszüntették s a baptista missziómunka lendületes fejlődésnek indult. Most Amerikában látjuk az óhazai első világháború előtti restellni való helyzetet. Minden nap kérjük az Urat, hogy bontsa le a választó falat. Akik pedig a szakadást létrehozták, azok nevei a baptista történelemben elrettentő például fognak szolgálni. JÓB Mélyebb~e hullhat-e élő? Pusztulj juhnyáj és tevecsorda, harcban elvégzett mind a szolga, viharban ráomlott a háza fiakra, három szép leányra — — testén fekély, tetőtől-talpig, asszonyának csak átka hallik, barátok ajkán kemény igazság, szeretetre szomjazni hagyják Mindennek vége, bízni késő... Mélyebbre hullhat-e élő? Szíve kín -kút, keserű forrás, feltör lázadó szavak árja, de most betölti csend a lelkét s ajka nyílik új vallomásra: Tudom, az én Megváltóm él, megáll egykor porom felett, és túl a test enyészetén meglátom majd Istenemet és Nála van Jelelet! Ember tudhat-e szebbet? És végetér a szörnyű próba, testnek-léleknek sebe gyógyul, s minden hamvábahullt reménység csodamód újra megvalósul — — fiák - lányok megint születnek, és újra kincs és újra élet, Jób szívében és otthonában derű, béke és hálaének a mindenért kárpótló Kéznek: a gazdag áldás Istenének! SiklósJózsef A “mintaférj” a valódinak kissé gyenge másolata. BÜNBOCSÄNAT ÉS ÚJ ÉLET (Folytatás az 1. oldalról) gyermekei közé tartozom. Az én értékem felbecsülhetetlen. Az én legsötétebb óráim akkor jönnek, mikor elfelejtem, hogy az Isten gyermeke vagyok.Túl fontosnak érzem magam. Ha valaki bírál, pánikba esem. Ha teljesítményemet kétségbe vonják, félni kezdek. Mi lesz, ha nem szeretnek? Rám néz-e az Isten? Figyelmeztetni kell magamat Krisztus szavaira: ha a mennybe akarsz jutni, olyannak kell lenned, mint egy gyermek. Egy gyermek nem aggódik amiatt, hogy nem tud mindent, hogy nem a legnagyobb, nem a legerősebb — arravaló az édesapa. A gyermek boldog gyengeségében, mert bízik az apjában. Nekem is meg kell tanulnom, hogy az Isten szeret engem, ahogy vagyok, mert létezem, mert Ö teremtett. Ha találkozunk Jézus Krisztussal és Ö betakar az igazság köntösével és a kegyelem palástját a vállainkra teríti, akkor beléphetünk az Isten szentélyébe. Jézus átölel és azt mondja, “Atyám itt van az új barátom.” És az Isten így válaszol: “Szeretem a barátodat. Elfogadom, mint egy gyermeket.” Mikor ez megtörténik, tudjuk, hogy megbocsátást nyertünk. Az Isten úgy fogad minket, mint tökéletes embereket, bár botladozunk sokszor, mert a Krisztus igazsága a mi életünk lett. Az egész mennyei sereg örömmel énekel, mert egy bűnös ember az Isten gyermeke lett. Olvastam egy gyönyörű norvégiai népmesét. Egy fiú az erdőben talált egy fészket. Egy tojás volt benne. Hazavitte és a liba alá tette a többi tojással és idővel kikelt egy különös teremtmény. A lába eltorzult, úszóhártya nélkül, nagy karmokkal. Nem tudott szépen billegni, ahogy követni próbálta a kis libákat. Gyönyörű aranyos pehely helyett, csúf barna tollal volt borítva. A csőre sem volt egyenes, kampósan, lefelé mutatott. És mindennek a tetejébe borzalmas vijjogó hangja volt. A madár egy genetikai torzszülöttnek nézett ki, idomtalanul csúfosan. Egy óriás sas repülgetett a tanya felett egy nap. A sas lejjebb és lejjebb repült, amíg ez a furcsa kis madár felemelte a fejét és a kampós csőrét az ég felé mutatta. Lassan kiterjesztette szárnyait és szaladni kezdett az udvaron keresztül. Gyorsabban és gyorsabban csapkodta a szárnyait, amíg a szél felkapta. Szárnyalni kezdett és a felhők között vitorlázott. Sasnak született és úgy akart élni, mint egy lúd. Ha mi újjászületünk, akkor a mi negatív önképmásunk igenlő lesz. A kisebbségi érzetünk önérzetességgé válik, a félelem szeretet lesz, a kétségből bizalom születik. Meg kell látnunk, hogy mi a teremtésben az Isten dicsősége vagyunk, és nem az elhamvadt álmaink üszkös romjai. A bűnbocsánat után, az Isten családjába vagyunk beiktatva. A gondolkozásunk megváltozik. Megtanuljuk az isteni szemszögből mértékelni az életet. Az “én vagyok” elhatározza, hogy “én tudok”. Készek vagyunk Pál apostollal együtt elmondani: “Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Mikor a mi mennyei Atyánk megbocsát, felfedezzük az igazi egyéniségünket. Rájövünk arra, hogy sasnak születtünk és örömmel énekelünk a prófétával: Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és el lankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Űrban bíznak, erejük megújul szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el. (Ésaiás 40:28-31). Mikor ezt megtanultuk, és elhiszszük, ünnepelni kezdünk, mert abban a világban élünk, amely igazán létezik és nem amely “lehetett volna”. Nem kell már siratnunk a múltat és nem reszketünk a jövőtől. Az mind az Isten kezében van. Békét kötünk az élettel, mert elfogadjuk az életet azzal a kikötéssel, hogy mi véges teremtmények vagyunk. Így adta nekünk a Teremtő. Most már szeretjük önmagunkat is, mert tudjuk, hogy az Isten jobban szeretett minket, mint a saját életét. Az Atya karjai kitártan várnak ránk. A tékozló fiú haza érkezett. (Konferenciai beszéd) Bretz Tivadar
