Evangéliumi Hírnök, 1983 (75. évfolyam, 2-24. szám)

1983-09-01 / 17. szám

1983. szeptember 1. 3. oldal volt, mint egy elismert baptista. Va­lamivel meg kellett magyarázni a kettősséget. Mintha 1914-ben él­nénk. Tőlünk azért kellett elszakad­ni, mert “rosszak” vagyunk, s meg kellett alakítani az "igán” szövetsé­get. Hála az Úrnak az óhazai baptista hívők észbekaptak és a rosszemlékű különállást megszüntették s a baptis­ta missziómunka lendületes fejlődés­nek indult. Most Amerikában látjuk az óhazai első világháború előtti res­tellni való helyzetet. Minden nap kérjük az Urat, hogy bontsa le a választó falat. Akik pedig a szaka­dást létrehozták, azok nevei a baptis­ta történelemben elrettentő például fognak szolgálni. JÓB Mélyebb~e hullhat-e élő? Pusztulj juhnyáj és tevecsorda, harcban elvégzett mind a szolga, viharban ráomlott a háza fiakra, három szép leányra — — testén fekély, tetőtől-talpig, asszonyának csak átka hallik, barátok ajkán kemény igazság, szeretetre szomjazni hagyják Mindennek vége, bízni késő... Mélyebbre hullhat-e élő? Szíve kín -kút, keserű forrás, feltör lázadó szavak árja, de most betölti csend a lelkét s ajka nyílik új vallomásra: Tudom, az én Megváltóm él, megáll egykor porom felett, és túl a test enyészetén meglátom majd Istenemet és Nála van Jelelet! Ember tudhat-e szebbet? És végetér a szörnyű próba, testnek-léleknek sebe gyógyul, s minden hamvábahullt reménység csodamód újra megvalósul — — fiák - lányok megint születnek, és újra kincs és újra élet, Jób szívében és otthonában derű, béke és hálaének a mindenért kárpótló Kéznek: a gazdag áldás Istenének! SiklósJózsef A “mintaférj” a valódinak kissé gyenge másolata. BÜNBOCSÄNAT ÉS ÚJ ÉLET (Folytatás az 1. oldalról) gyermekei közé tartozom. Az én ér­tékem felbecsülhetetlen. Az én legsötétebb óráim akkor jönnek, mikor elfelejtem, hogy az Isten gyermeke vagyok.Túl fontos­nak érzem magam. Ha valaki bírál, pánikba esem. Ha teljesítményemet kétségbe vonják, félni kezdek. Mi lesz, ha nem szeretnek? Rám néz-e az Isten? Figyelmeztetni kell maga­mat Krisztus szavaira: ha a menny­be akarsz jutni, olyannak kell len­ned, mint egy gyermek. Egy gyer­mek nem aggódik amiatt, hogy nem tud mindent, hogy nem a legna­gyobb, nem a legerősebb — arra­­való az édesapa. A gyermek boldog gyengeségében, mert bízik az apjá­ban. Nekem is meg kell tanulnom, hogy az Isten szeret engem, ahogy vagyok, mert létezem, mert Ö te­remtett. Ha találkozunk Jézus Krisztussal és Ö betakar az igazság köntösével és a kegyelem palástját a vállainkra teríti, akkor beléphetünk az Isten szentélyébe. Jézus átölel és azt mondja, “Atyám itt van az új bará­tom.” És az Isten így válaszol: “Sze­retem a barátodat. Elfogadom, mint egy gyermeket.” Mikor ez megtörténik, tudjuk, hogy megbo­csátást nyertünk. Az Isten úgy fo­gad minket, mint tökéletes embere­ket, bár botladozunk sokszor, mert a Krisztus igazsága a mi életünk lett. Az egész mennyei sereg öröm­mel énekel, mert egy bűnös ember az Isten gyermeke lett. Olvastam egy gyönyörű norvégiai népmesét. Egy fiú az erdőben talált egy fészket. Egy tojás volt benne. Hazavitte és a liba alá tette a többi tojással és idővel kikelt egy különös teremtmény. A lába eltorzult, úszó­hártya nélkül, nagy karmokkal. Nem tudott szépen billegni, ahogy követni próbálta a kis libákat. Gyö­nyörű aranyos pehely helyett, csúf barna tollal volt borítva. A csőre sem volt egyenes, kampósan, lefelé mutatott. És mindennek a tetejébe borzalmas vijjogó hangja volt. A madár egy genetikai torzszülöttnek nézett ki, idomtalanul csúfosan. Egy óriás sas repülgetett a tanya felett egy nap. A sas lejjebb és lejjebb repült, amíg ez a furcsa kis madár felemelte a fejét és a kampós csőrét az ég felé mutatta. Lassan ki­terjesztette szárnyait és szaladni kezdett az udvaron keresztül. Gyor­sabban és gyorsabban csapkodta a szárnyait, amíg a szél felkapta. Szárnyalni kezdett és a felhők kö­zött vitorlázott. Sasnak született és úgy akart élni, mint egy lúd. Ha mi újjászületünk, akkor a mi negatív önképmásunk igenlő lesz. A kisebbségi érzetünk önérzetességgé válik, a félelem szeretet lesz, a két­ségből bizalom születik. Meg kell látnunk, hogy mi a teremtésben az Isten dicsősége vagyunk, és nem az elhamvadt álmaink üszkös romjai. A bűnbocsánat után, az Isten csa­ládjába vagyunk beiktatva. A gon­dolkozásunk megváltozik. Megta­nuljuk az isteni szemszögből mérté­kelni az életet. Az “én vagyok” elhatározza, hogy “én tudok”. Ké­szek vagyunk Pál apostollal együtt elmondani: “Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Mikor a mi mennyei Atyánk megbocsát, felfedezzük az igazi egyéniségünket. Rájövünk arra, hogy sasnak születtünk és örömmel énekelünk a prófétával: Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és el lankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Űrban bíznak, erejük megújul szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el. (Ésaiás 40:28-31). Mikor ezt megtanultuk, és elhisz­­szük, ünnepelni kezdünk, mert ab­ban a világban élünk, amely igazán létezik és nem amely “lehetett volna”. Nem kell már siratnunk a múltat és nem reszketünk a jövőtől. Az mind az Isten kezében van. Békét kötünk az élettel, mert elfogadjuk az életet azzal a kikötéssel, hogy mi véges te­remtmények vagyunk. Így adta ne­künk a Teremtő. Most már szeretjük önmagunkat is, mert tudjuk, hogy az Isten jobban szeretett minket, mint a saját életét. Az Atya karjai ki­­tártan várnak ránk. A tékozló fiú ha­za érkezett. (Konferenciai beszéd) Bretz Tivadar

Next

/
Oldalképek
Tartalom