Evangéliumi Hírnök, 1981 (73. évfolyam, 1-16. szám)
1981-04-01 / 7. szám
4. oldal riát szomorúságából. Júdást is így rázta fel az Úr gonoszságából. “Júdás csókkal árulod el az Embernek Fiát” (Lk 22,48)! A pásztor nevén szólítja az ő juhait. A nevén szólítást megérzi a lélek. Tudja, hogy az "nekem” szól. Az ilyen megszólításnak csodálatos csengése van, nem a fülben, hanem a szívben. Mária megfordult és így kiáltott fel: “Rabbóni”, azaz Mester. Húsvét ünnepén álljunk meg egy percre, éljük bele magunkat a húsvéti eseménybe, s kiáltsuk őszinte szívvel: Rebbóni, te vagy az én Mesterem! Szabadi Gusztáv TURMEZEI ERZSÉBET: MOZGÓSÍTÁS Fussatok, rémülettől holtradermedt őrizők, fussatok a főpapokhoz! Dadogjátok el nekik fogvacogva, mi történt! Talán lesz elég aranyuk megvásárolni a nyelveteket, hogy a húsvéti hír tovább ne fusson. Vagy az örömhír szélsebes futását senki se képes megállítani?! Már Magdaléna fut a szürkületben vak rémülettel az apostolokhoz: “Üres a sír! Elvitték az Urat!” Aztán ők futnak kifulladva versenyt, hogy lássanak elárvult lepleket az üres sírban, mint néma tanúkat, és ébredező hittel higgyenek. Magdaléna találkozik vele, átszegezett lába elé borulhat, s futhat a rábízott, szent üzenettel. S futnak, feledve gyászt, keneteket, futnak az örömmondó asszonyok. S az estében Jeruzsálem felé fut boldogan az emmausi kettő. Szent mozgósítás: századokon és ezredeken át futni a jóhírrel: Krisztus győzött! Krisztus feltámadott! Fussak én is? Hová, Uram, kihez? Kihez bűneiben vagy bánatában, kihez könnyeiben vagy közönyében? Kinek hirdessem, hogy élsz, hogy velünk vagy, feltámadott, diadalmas Segítő!? Hogy szereteted, irgalmad, hatalmad tegnap, ma és örökké ugyanaz! Hisz találkoztam én is Teveled! Nekem is szól mozgósító parancsod! Húsvéti híradó vagyok. Futok! Az igehirdető, dacára isteni elhivatottságának, javarészt az, amivé hallgatósága teszi. C. H. Spurgeon 1 Csopják Attila: j Kiért hí alt meg? (Élim Pálmái” c. műből) Az illető, akiről ez a történet szól, egy szegény, igen szegény ember volt. Ennivalója ugyan elég volt, tisztességesen ruházta magát, csinos házban lakott, de mégis szegény... igen szegény ember volt. Nem lakott szívében a béke, mert Isten ellen lázadt fel. Igaz, hogy szomorú dolgot élt keresztül. Először meghalt szerető neje, gyermekeinek anyja, azután követte őt egyik gyermeke a másik után, míg végre — mint ő mondá — egyetlenegyig valamennyi a temetőben feküdt. Eddig sem hitt eléggé Istenben és az ő szeretetében, most azonban ellene lázadt kemény szíve és gyakran igazságtalannak és kegyetlennek nevezte Istent, mert elvette tőle legdrágább kincseit. Ez az a legnagyobb szegénység, amelybe az ember süllyedhet, ha meghagyja magát raboltatni Istennek atyai szeretetétől és hű gondviselésében való hitétől. De ezen szegény embernek még gazdagnak és boldognak kellett válnia és ezért kellett elköltöznie az ő utolsó kedvenc gyermekének is. Lillának hívták a kis leánykát, aki nagyon beteg lett tüdejére. Egyik napon előhozta az apa szerszámládáját, hogy kijavítsa az ablakdeszkákat: erre feléje kiáltott gyermeke és így kéré: “Apa, add ide csak nékem azt a két darab fát!” Persze, hogy az apa odaadta neki: “így ni, apa, tegyed csak az egyik darabot a másikra keresztbe és közepén szögeid át. ” Ekkor egy kereszt állott abból elő. Apa, vegyed elő nagy irónodat, amellyel a fán a jeleket csinálod mindig és írd vele ezt a keresztre: “Jézus meghalt az apáért. ” Könnyek támadtak az atya szemében, de még gyermeke kedvéért sem akart olyasvalamit írni, amit nem hitt és azért mondá: “Lilla, ezt én nem írhatom!” A kicsike kérte őt, de hiába... és mégsem hiába! Nem tudta elfelejteni gyermeke kérelmét. Arra gondolt, amit azelőtt a Bibliából tanult. Ott írva van, hogy Jézus meghalt mások miatt és mások végett. No dehát miért? No dehát kiért? Talán csak néhány választottért? Nem! — S miért nem érte is? Ha felnyitja Bibbáját, olvashatta volna (Pál apostol 2. levele a Korinthusibeliekhez, 5. rész, 15. vers): “O meghalt mindenkiért. ” Isten azonban a helyes útra tudja igazítani az ember szívét és ezt ő a maga örök bölcsessége szerint teszi. Lilla meghalt. A mennyei kertész elvitte liliomát és beplántálta egy jobb és szebb kertbe. És ez volt az, amit az az apa is szívesen hitt és amellyel magát vigasztalni akarta. Szinte lehetetlennek látszott neki azt gondolni, hogy az ő kedves Lillája, neje és több gyermeke teljesen megsemmisült volna. Nem — ők helyükön nagyon jól meg vannak őrizve, de vajon viszontlátja-e őket? Midőn Lilla temetéséről visszajött sivár lakására, ismét kezébe vette azt a fakeresztet. Ah, csak megtette volna mégis neki azt az örömet és felírta volna, amire őt a gyermek kérte! De hát mostan is felírhatja? Halál és örökkévalóság, ítélet, menny és pokol elébe állott. Ő, az erős férfiú, félt azon utolsó lépéstől, amelyet a kis Lilla oly örömmel és a Megváltóban való hittel megtett. Igen, ha Jézus érette is, a szegény, elhagyatott emberért meghalt, akkor neki a haláltól mitsem kellett félnie. Hiszen akkor a halál csak a mennyei kertnek kapuját nyitja ki, ahol ő minden kedves virágját újból meg fogja találni. Most újra elkezdett olvasni a Bibliában. Egyik napon Lilla sírjához ment és magával vitte a keresztet. Odaérve, elővette irónját és ezt írta a keresztre: “Jézus meghalt apáért!” Ah, az már régen igaz volt, de most ő ezt szívből hitte és békességhez jutott Istennel. így lett a szegény, elhagyatott férfiú Istennek boldog gyermekévé, melyen örvend a menny, mert Krisztus meghalt érte, sőt fel is támadt és ezzel az örökéletnek biztos reménységét hagyta reánk. Ez a Jézus meghalt te érted is, óh kedves olvasó. Ebben a Jézusban találszíved igazi békét és boldogságot. O nyújt néked vigaszt az élet minden körülményei között, O általa szabadulsz meg minden szenvedélyeidtől, Ő általa fogod tapasztalni Istennek erejét magadban és másokon működni és O általa élsz igazi életet, mellyel dicsőn végezhetedbe életed pályáját. Ő meghalt érted, meghalt értem, O meghalt mindenkiért! 1981. április 1.
