Evangéliumi Hírnök, 1978 (70. évfolyam, 1-24. szám)
1978-03-01 / 5. szám
1978. március 1. EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5. oldal NŐK ROVATA . Női konf. elnök: Dt. Haraszti Sándomé \ Rovatvezető: Szerencsy József né 1 AieinoK: Banyai oánaomé Pénztáros: Kautz Edvinné Örömed add tovább! I. Thess. 3:9. Pál apostolnak — fenti igevers szerint — dicsőséget és örömöt jelentettek, a megtért hivő keresztyén atyafiak. Örömét tudomására is hozza övéinek, hogy azok is örüljenek. A Thessalonikabeliek pedig tovább adták az apostol örömét másoknak, hogy azok is örüljenek. Igénkből kiderül az is, hogy Pál apostolnak nemcsak szomorúsága volt, a hibákat elkövető testvéreiben, de öröme is! Nincs ez másként napjainkban sem. Ha valaki az igén keresztül találkozik az Úr Jézussal — és ez a találkozás számára örömet jelent — akkor ezt köteles továbbadni, hogy mások is részesüljenek a krisztusi örömben. Mert “... örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt, egy bűnős ember megtérésén” (Luk. 15:10). Ez történt velem is — már nagy ideje annak — úgy tizenöt éves koromban, ekkor találkoztam az én Megváltómmal. A megismert örömüzenetet tovább kellett adnom! Olyan kimondhatatlan boldog voltam, hogy egyszerűen nem fért a szívembe és ez is kényszerített a továbbadásra. Előbb szüleimnek és bátyámnak, majd diáktársaimnak tettem bizonyságot a megtalált örömforrásáról, Jézus Krisztusról, ezáltal mások is együtt örvendeztek velem, olyanok, akik addig valójában nem ismerték a tiszta öröm szerzőjét, Jézust. Egy alkalommal beutaztam a közeli nagy városba, ahol már volt baptista gyülekezet, ide nagybátyám vitt el. Egyik vasárnapon, amikor szintén a gyülekezetbe igyekeztünk, összetalálkoztam városunkbeli leányismerősömmel. Kérdésemre, hogy hova mennek, azt felelték, hogy táncolni mennek. Kértem őket, hogy inkább jöjjenek velem a gyülekezetbe, ahol nagyobb örömben lesz részük. Csak a legfiatalabb — velem egykorú leány — fogadta el meghívásomat és csatlakozott hozzám. Útközben bizonyságot tettem neki nagy örömömről, és annak okozójáról Jézus Krisztusról. A leányka a gyülekezetben nagyon jól érezte magát; együtt énekeltünk és imádkoztunk. Rövid idő múltán, mindketten követtük Urunkat a hullámsírba a bibliai bemerítés által. így vált krisztusi örömünk teljessé! Évek múlásával férjhez mentünk, ő is én is, hivő fiatalemberekhez, akikkel örömünk csak fokozódott, hiszen Krisztusban közös volt az életcélunk is. Útjaink elváltak, különböző helyekre irányított az Úr, de az örömhírt a magunk helyén is tovább terjesztettük. Most idős koromra, közelembe került egy fiatal leány és beszélgetésünk közben, zokogva elmondta szíve nagy fájdalmát. Olyan édesanyja van, aki nem tudja szeretni gyermekeit! Hét testvérével együtt úgy nőtt fel, hogy soha nem érezhették mi az anyai szeretet. Részvéttel hallgattam szavait és kértem, hogy bármikor csak keressen fel, mert úgy éreztem, hogy a szeretetből, amit Istentől kaptam, tudok juttatni, és meg kell osztanom, ezzel a szeretetet nélkülöző gyermekkel. Nemrégen újból felkeresett és szeretete jeléül két szép almát hozott, afeletti örömében, hogy jöhet hozzám. Együtt imádkoztunk, és igét olvastunk, s igyekeztem őt a szükséges tanácsokkal is ellátni, ez őt nagyon boldoggá tette. Nekem kimondhatatlan örömet okozott, hogy bizonyságot tehettem, szeretetet adhattam, meri ezzel számomra az Úr még feladatot bízott, amit nagy ajándéknak tartok. így vált lehetővé, hogy szeretetemet, mint Isten ajándékát, megoszthatom mással is. Kell-é ennél nagyobb öröm? Mire ezek a sorok hozzátok kerülnek drága Testvéreim elérkezik egy reményekkel teljes újesztendő. Ebben az újévben is, mikor szívetek megtelik mennyei örömmel, kérlek titeket, adjátok tovább azoknak, akiknek nem jutott a szeretetből, akik csupán annyival rendelkeznek, hogy csak önmagukat tartalékolják. Ezek nem ismerik az igét: "Jobb adni, mint vennií' Amikor a tanítványok panaszkodnak, hogy a hallgatóság között sokan vannak az éhezők, így szólt a Megváltó: “Adjatok nekik ti. ” Adjatok a tiétekből! Adjunk tehát mi is mindabból, amit mi is csak sáfárságra kaptunk a mennyei Atyától. Hiszen erről egyszer mindnyájunknak el kell számolni. Csak így válhat teljessé örömünk ebben az újesztendőben és így lesz nekem és nektek krisztusi örömökben gazdag, boldog újesztendő! Dorkás asszony * * * I I Földi vándorlásunk országútján elérkeztünk ahhoz az időponthoz — hetekkel ezelőtt —, hogy időben ismét lezárhattunk egy elmúlt esztendőt, s most akaratlanul is lélekben, vagy gondolatban visszatekintünk az elmúlt évre. Vizsgálódás közben, mindnyájunk egyéni életében akad valami olyan körülmény, próba, csapás, betegség, búcsúzás, harc, vagy megaláztatás, amire nehéz szívvel gondolunk viszsza, és őszintén szeretnénk még az emlékét is kitörölni, hogy szívünk ne sajogjon, ne fájjon ha rágondolunk. A múltat ismerjük, átéltük és az Istenünk mértéke szerint reánk szabott keresztet viseltük, hordtuk, de sohasem a mi erőnk által; az Otőle jövő erő nélkül — tudjuk jól —, hogy elvesztünk volna. így csak hálaadásra, köszönetre nyílhat meg ajkunk, a felülről kapott erőért és az abban rejlő áldásért egyaránt. Jó hálás szívvel, boldogan köszönetét mondani a szabadulásért, az ima-meghallgattatásért, mikor minden jóra fordult, a bajok elhárultak következmények nélkül. De mikor imáidra még feleletet nem kaptál, terhed súlya nem lett könnyebb, akkor szükséged van arra a biztatásra és ígéretre amit Pál apostol így fejez ki: “De mindezekben diadalmaskodunk Őáltala, aki minket szeretett” (Róma 8:37). Megkapó történetet olvastam ez igékkel kapcsolatban Kim Pauline, Korea, tollából: “1950. évben, Korea, Pusan városában — ahol a menekültek ezrei voltak annakidején — az istentisztelet végén, valaki egy katonát hozott be a gyülekezet elé. A hátán hozta be a katonát, mert ennek mindkét lába le volt vágva. Megrázó hatással volt a megjelentekre, mikor ez a mindkét lábát elvesztett katona sugárzó arccal tett bizonyságot a gyülekezet előtt a következőképpen: “Először összeomlottam, de most A jjWŰáJc
