Evangéliumi Hírnök, 1975 (67. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-15 / 4. szám
VOL. 67, No. 4, FEBRUARY 15, 1975. 67. ÉVF., 4. SZÁM, 1975. FEBRUÁR 15. Official Organ of the Hungarian Baptist Union of America_____________Az Amerikai Magyar Baptista Szövetség hivatalos lapja “Az Evangélium Istennek hatalma" (Róma 1:16) Kihez mehetnénk? "Ettől fogva sokan visszavonultak a tanítványai közül és nem jártak többé vele." (Ján. 6,66.) Az Úr Jézus egyedül volt a 12 tanítvánnyal. Ebben nem volt semmi feltűnő. Máskor is megtörtént, hogy a tizenkettővel visszavonult valahova, hogy velük pihenőt tartson. Ez alkalommal azonban más volt a helyzet: nem ő vonult vissza a csendbe, hanem a tömeg vonult vissza tőle. — Vajon mi történt? Krisztus az előző napon, egy kimerítő tanítása alkalmával megvendégelte a nagy hallgatóságát és ez nagyon tetszett a népnek. "Végre valaki, aki nem vesz, hanem ad” — mondták bizonyára —, "valaki, aki nem szed adót, hanem kenyeret osztogat. Ez a mi emberünk! Legyen a királyunk!” — kiáltott lelkesen a néptömeg. Az Úr Jézus, látván ezt a fonák helyzetet, visszavonult, de a sokaság utána tódult, és mivel a Mester most nem kenyérrel és hallal, hanem egy komoly beszéd lelki kenyerével kínálta őket, felháborodva kifakadtak: Ez kemény beszéd, ezt nem lehet meghallgatni! És aztán otthagyták. Milyen hatással volt ez az elpártolás a 12 tanítványra? Hogy az Úr Jézus ezen esemény után jónak látta a helyzet tisztázását, arra enged következtetni, hogy a tanítványok lelki egyensúlya megingott. A hangulat nyomasztó volt és az egyik és másik arcán ott ült a levertség és csalódás. Hogy örültek még tegnap, amikor a népsokaságból felhangzott a lelkes szó: Vessünk véget az elnyomatásunknak! Emeljük trónra a Dávid fiát! És a Mester elszalasztottá ezt az alkalmat, sőt, leintette. Pedig hogy örültek már annak, hogy a fárasztó vándoréletnek majd vége fog szakadni. Hogy ezután már nem kell örökösen a mások asztalánál étkezni és majdnem minden éjjel máshol hálni. Arról nem is szólva hogy a Mester királysága őket is magas rangra emelte volna. Annyiféle sok szép tervet szőttek, hogy az elmúlt éjjel alig tudtak aludni tőle. És mind ebből nem lett semmi; a Mester nem akarta. így aztán az egyik és másik szívében megmozdult a gondolat: Érdemes még vele tartani, még tovább nála maradni? Ezt senki nem mondta, mindenki hallgatott, de némely hallgatás beszédesebb a kiejtett szónál. Ebből a nyomasztó csendből fel-Ne félj... én is ott leszek! Néha úgy nyugtalanít "valami" kárnak látja homályos hitszemem, úgy velem: magamra maradtam ... egyedül és akkor Uram szavát szívemhez teszem. S már állok elébe tűznek, viharnak, lehet: megfogyom bár, de el nem veszek, mert így szól Ő, ki Ura a diadalnak: "Ne félj gyermekem ... majd Én is ott leszek!" “Tudod, hogy megjártam én a harcmezőt, tudod, hogy mérkőztem száz és száz elemmel s látta-e valaki jobban a küszködőt mint Ép — résztvevő, hő tekintetemmel? Engedjen bár pályád kísértés pusztájára, hol durva kövek csak éhezést ígérjenek; csillag, hogy fényijén: mély éj s homály kell — Ne félj gyermekem ... majd Én is ott leszek!" Vagy elmégy, ha hív a munkád szava, úgy, mint bárány a “farkasok” közé zsivajgó hangok fojtó gúnyáradata z.uhan félénk szíved, félénk lelked köré... Szólni hogyan merj Te a béke embere, mikor minden szó gyújt új tüzeket, hogy elméd Lelkem bölcs tanácsát elvegye — "Ne félj gyermekem ... majd Én is ott leszek!" Testvér... barát... rokon... vagy tán szülőd azt mondják: "Hiteddel nem egyezünk!" És ott állasz a nagy, nehéz válaszút előtt: Velünk jössz... vagy velük, de — ellenünk! A botránkozás ridegét is éreztem Én, tanítvány, barát Én velem is ellenkezett, de ekkor éreztem: a mennyek országa enyém. "Ne félj gyermekem... majd Én is ott leszek!" BETKÓ JÁNOS
