Evangéliumi Hírnök, 1974 (66. évfolyam, 1-24. szám)
1974-01-15 / 2. szám
4. oldal EVANGÉLIUMI HÍKNÖK 1974. január 15. EMLÉKEZÉSEIM AZ EGYHÁZFI 1942 őszén történt először a magyarországi vallásos életben, hogy a Budapest és környéki protestáns gyülekezetek közös evangélizációt rendeztek. Az újdonság ebben a vállalkozásban az volt, hogy a két ún. "történelmi” egyház, a református és a lutheránus rászánta magát, hogy a szabadegyházakkal, a baptista, methodista és testvérgyülekezetekkel együtt ugyanazon a héten tartson négy-öt este összejövetelt és részt vegyen az előkészületekben. Az előkészületek egyik döntése volt az, is, hogy az evangélizációs hét letelte után az igehirdető lelkészek és a gyülekezetek képviselői újból összeülnek és elmondják észrevételeiket, valamint közlik tapasztalataikat. Nem volt kis dolog a terv és a végrehajtás sem volt egyszerű. Talán a buzgó és széles látókörű Dr. Csia Sándor MÁV főorvos, református presbiter kitartó munkásságának volt köszönhető, hogy a szép terv egyáltalán megvalósult. Az előkészületek közben itt-ott elejtett szavakból éreztük, hogy református és evangélikus testvéreink teológiai gátlásokkal küzdenek. A gátlások úgy hangzottak: "Miért kell a megtérést prédikálni az egyháztagoknak? Ezzel csak az előbbi keresztelés jelentőségét csökkentjük, s célzást teszünk arra, hogy az egyháztagok megtéretlenek.” Az aggodalmaskodóknak igazuk volt. A két budapesti püspök, a református és az evangélikus nem vett részt az előkészületekben s nem tudtuk, hogy mi volt a véleményük az evangélizációról. Feltételeztük, hogy nem ellenzik, mert máskülönben a vezetésük alatt álló lelkészek nem foglalkoztak volna a közös evangélizáció gondolatával. A "közös” evangélizáció óvatosan volt közös. Csak időpontban volt "egység”. Minden felekezet kebelbeli vendéglelkész szolgálatát vette igénybe. Ami tényleg "közösnek" nevezhető, az az elő- és utó megbeszélés volt. A lényeges előhaladás abban állt, hogy a budapesti protestáns gyülekezeteket sikerült rábírni, hogy evangélizáljanak. A vallásos esték után összejöttek az evangélizáló lelkészek beszámolóra és a tapasztalatok kicserélésére. Ezen az összejövetelen sok érdekes jelentés hangzott el. Kettőre jól emlékszem. Elmondta az egyik lelkész, hogy az ő gyülekezetének a tagjai nagyon kedvelték és élvezték az evangélizációs összejövetelek fesztelenségét, a liturgia elmaradását. Különösen dicsérték azt az alkalmi változtatást, hogy a vendég lelkész nem a templom oldalán levő magas szószékről, hanem az oltár előtt elhelyezett egyszerű dobogóról hirdette az igét. Ez alatt a jelentés alatt enyhe mosoly jelent meg a lelkészek arcán. Én is mosolyogtam. Jó alkalom lenne most közbeszólnom — gondoltam — és felvetnem a kérdést, hogy ha a magas szószékek, a kettős szószékek, a liturgia, a palást nem illik az evangélizációs szolgálatokba, akkor mindez mire jó? A teológiai tekintetben egyszerű nép megérezte, hogy a lélekmentés nagy és szent munkájához több kell, mint formaiasság. Ha az egyház legszentebb szolgálatához, a lélekmentéshez nem kell, sőt hátrányos a ceremónia, miért kell akkor ragaszkodni hozzá az egyház többi szolgálatában? A mosoly lassan eltűnt a hallgatók arcáról s a lelkészek tovább róják a magas szószéki lépcsőket. A díszes szószékekről nehéz a hátul, messze ülő és álló hívek szívét megérinteni. Feltéve, ha van kedvük a templomba menni. Egyének megtérhetnek, lelkészek megváltozhatnak, de az egyházak? A másik emlékezetes közlés humoros volt és mégis élesen a szívbe vágott. Az égyik református lelkész örömmel jelentette, hogy az evangélizálás következtében az egyházfi megtért s kijelentése szerint az Úrnak szenteli az életét. "Megkérdeztem” — folytatta a lelkész —, "hogy van az, hogy annyi ideje jár templomba s ellátja a templom karbantartási munkáját, hallgatja a prédikációkat és csak most döntött az Űr mellett?” Válasza ez volt: “Tiszteletes Uram, 16 éve szolgálok papok között. Nehéz volt a döntés." Harsány nevetés verte fel a termet a lelkész jelentésére. De amilyen hirtelen kitört a hahota, épp oly gyorsan el is ült. Mindenki találva érezte magát. Olyan érzés vett erőt rajtunk, amilyen lehetett azokon, akiknek az Úr Jézus azt mondta: "Aki közületek nem bűnös, az vesse rá -először a követ.” "Tizenhat évig a papok között... nehéz volt”, csengett a fülünkben miközben majdnem szótlanul csendben távoztunk. U. B. Hogy hiszed te? Ok okozója vállal minden eredményt, Mert Aki okozza az árnyat és a fényt És mindazt, ami nekünk érthetetlen, Mind: Ő rendelése, bármüyen végtelen. Őneki tudnia kell, hogy csak az lehet, Amit Ő akar és csak amit Ő rendelt. Az Ő akarata volt az akaratom, S annak eredményét ki másra foghatom? Ha ez nem így lenne, akkor a véletlen Intézné sorsunkat és nem az Isten. S aki a véletlenre hízza maga sorsát, Annak a véletlen okozza nyomorát. De kinek az Isten a bölcs Alkotója, Amint Benne hisz, lesz érdemelt jutalma. Az ok rendeli el az érdemek jogát. Szeretet adta a világ Megváltóját. S bűnből megváltója csakis annak lehet, Ki, mint az Úr Jézus tetteivel szeret. Mátyás Kálmán HÄNDEL MESSIÁSA Händel a "Messiás” című oratóriumát 23 nap alatt szerezte. A 23 nap alatt teljesen elzárkózott környezetétől, senkivel nem érintkezett. A behozott ételt is sokszor elfelejtette megenni. Amikor a "Halleluja” kart befejezte, amint később elmondta, úgy érezte, hogy a menny megnyílt előtte és lelki szemei előtt állt maga Isten az ég és föld Ura. Nem fontos, az év melyik szakaszában tapasztalta ezt a fenséges élményt: akkor Hándelnek Karácsony volt. Isten rövid földi életet adott az embernek. Az örökkévalóság boldogsága mégis ettől a rövid földi élettől függ. (Jeremy Taylor)
