Evangéliumi Hirnök, 1968 (60. évfolyam, 2-11. szám)
1968-04-01 / 7. szám
2. oldal EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 1968. április 1. SEGÍTHETEK ? ... Mondhatok valamit Jézusról! JEROME HINES SZEMÉLYES BIZONYSÁGTÉTELE Irta: J. D. GRAY Jerome Hines a New York-i Metropolitan Opera híres bariton énekese New Orleansban járt, ahol Gounod "Faust” című operájának két előadásán énekelt. Szokása szerint New Orleansban is elment a baptista ‘Rescue Mission’ (rescue — ment) helyiségbe és énekelt, valamint bizonyságot tett az ott megjelent elesett emberek előtt. A Misszió vezetője Burleen Singleton elhozta Hi nest a vasárnap reggeli Istentiszteletre az Első Baptista Gyülekezetbe. Felkértük Hinest, hogy a reggeli Istentiszteleten adja elő bizonyságtételét. Szavaival mindnyájunk szívét felvillanyozta s megígérte, hogy az esti tiszteletre is eljön. Az esti órában elénekelte mindnyájunk kedvelt énekét: Üdvteli érzet. Jézus enyém! Az alábbiakban közlöm a bizonyságtevés tartalmát: Az emberek többször megelégedéssel említik azt a tényt, hogy oly bátorsággal teszek bizonyságot az Úrról. Az egyetlen magyarázat erre az a mód, ahogyan Krisztus kezelt az utóbbi 14 év alatt. Minden emberi közbenjárás nélkül találkoztam az Űr Jézussal. Ismertem egy néhány kedves, újjászületett keresztyént, de ezek gyengéknek bizonyultak a bizonyságtevésben és nekem soha nem szóltak Krisztusról. Tizennégy évvel ezelőtt kedvtelésből egy operát készítettem Krisztus életéről. Hogy az opera szövege mindenben hű legyen, gondosan elolvastam és tanulmányoztam az Űi szövetséget. Azóta szilárdan hiszek az írás hatalmában: az Úr Jézussal Isten igéjének a tanulmányozása révén találkoztam. Három év alatt, míg a munka tartott, Isten különleges és hatalmas módon kezelt. Rájöttem arra az Igén keresztül, hogy Isten él. Nem csak az ember beszélhet Istennel, hanem Isten is szól az emberhez. Az évek folyamán különböző tapasztalatok útján Isten bátorságot öntött szívembe. Egv alkalommal Detroitban voltam. Én voltam az első szóló énekes a detroiti új hangverseny teremben. Egy igen előkelő ember, a szimfonikus zenekar igazgatóságának a tagja, volt az, aki a legtöbbet fáradozott az új hangverseny-terem felépítésén, s alkalmasint neki köszönhettem, hogy meghívtak szólistának a megnyitó estre. Ez a férfiú és én együtt mentünk egy este a detroiti Harbor Light Mission-ba (Kikötő Fény Misszió). Nem én hívtam magammal, hanem ő hívott meg vacsorára és én azzal szabadkoztam, hogy már előzetesen elköteleztem magam. Kérdezte, hogy hova? Mondtam neki, hogy az Üdvhadsereg "Harbor Light Mission”jába. Annyira felkeltette érdeklődését az a misszió, hogy kérte, hogy jöhessen velem. Az Üdvhadsereg esti szolgálata már megkezdődött. Társam leült az utolsó padba az elesett, elzüllött, részeges emberek közé. Ott maradt az egész prédikáció alatt. Kezében volt a zsebkendője és sírt. Tudtam, hogy ennek az embernek szenvedélye az alkohol, de ez az ember olyan nagynak tűnt fel előttem, olyan hatalom volt a detroiti életben, hogy nem mertem kinyitni számat előtte. Az én énekes pálvámon olyan lényeges tényezőnek tartottam, hogy nem nem mertem neki szólni saját nagy problémájáról. Három-négy napig együtt voltam vele és egv szó, egy bizonyságtevés nem jött ajkamról. Sok ember találja magát ilyen helyzetben. Mernél szólni főnöködnek, vagy olyannak, akitől munkád függ? Az esti összejövetel végén azt mondta: "Menjünk innét, inni akarok.” Mondtam neki, hogy én enni akarok. Erre azt ajánlotta, hogy menjünk olyan helyre, ahol enni és inni lehet, s egyben kért, hogy hívjam az Üdvhadsereg tisztjét is, aki az esti órában szolgált. Az étkezés alatt, amíg én másik két barátommal — akik velünk voltak — beszélgettem, az Üdvhadsereg tisztje ezzel a fontos egyénnel társalgó tt. Hirtelen az én emberem felugrott az asztaltól s elment. A tiszt annyit jegyzett meg: az ön barátjának súlyos alkohol problémája van. Megmondtam neki, folytatta a tiszt, hogy ez a baja. Ez az eset komoly gondolkozásba eitett. Ennek az üdvhadseregbeh tisztnek volt elég bátorsága ahhoz, hogy megmondja az általam olyan nagynak képzelt embernek, hogy mi a baja. Ahhoz is volt bátorsága, hogy meghívja ezt az embert az ún. Skid Row (a lecsúszottak sora) negyedbe tanácsadásra. A magas állású férfiú megígérte, hogy másnap reggel el fog menni. Ez az eset meggyőzött, hogy ez az ember részemre igen jelentős és ez az ember az én felelősségem. Ezt az embert felhasználtam az én előmenetelem céljából, de ennek az embernek semmi haszna nem volt belőlem. Lehetséges az, hogy minél ma gasabb polcon van egy ember, annál elszigeteltebben él a környezetétől s annál nehezebben talál olyanokra, akik segíthetnének rajta? Minden embernek, bármilyen magas pozícióban legyen is, meg van a maga hiányossága s bennünk pedig kellene elég bátorságnak lenni, hogy fellépjünk hozzá és mondjuk: “Segíthetek? ... mondhatok valamit Jézusról!” Több ilyen eset fordult elő életemben s ennek következményeként alkalmat nyertem arra, az Egyesült Államok két elnöke és a Metropolitan Opera főigazgatója előtt tehettem bizonyságot. Lassan, lassan rájöttem, hogy az én életemben azok a legfontosabb emberek, akik előtt bizonyságot tehettem. Ha valaki őszintén, megfelelő alázattal és jó ízléssel tesz bizonvságot, elvárhatja, hogy bizonyságtevését megfelelő tisztelettel fogadják. A legfontosabb a bizonyságtevésben az, hogy Isten vezetése alatt tegyük. Ha így végezzük a bizonyságtevést, mindig tiszteletteljes fogadtatásban lesz részünk, még akkor is, ha tanúskodásunk eredménytelen marad. Élesítsük fogékonyságunkat Isten Szentlelke buzdításának az észrevételére. A Szentlélek soha nem téved az irányításban. A fenti cikk a The Baptist Programban jelent meg. Dr. J. D. Grey a New Orleans-i Első Baptista Gyülekezet pásztora.