Evangéliumi Hirnök, 1967 (59. évfolyam, 1-24. szám)
1967-02-15 / 4. szám
1967. február 15. Evangéliumi Hírnök 5. oldal Női konf. elnöke: Bányai Sándomé Pénztáros: Mrs. Elizabeth Haydn Alelnök: Németh Lajosné Rovatvezető: Szerencsy Mária, 105 Demott Lane, Somerset, N. J. Nők. rovata “Ó, jertek beszélni Istennek tetteit . . .” (E bizonyságtétel elhangzott, Nagyajtai Eszter tv. magyar misszió-munkás vezetésével megtartott jugoszláviai Baptista Nó'i-konferencián.) Istentelen környezetben nőtten fel — kezdte bizonyságtételét egy testvérnőnk. Arra tanítottak, hogy nincsen Isten és ha ember nem lát, hát tehetsz bármit. S én úgy tettem, ahogy tanítottak. Elvettem ami megtetszett, vagy amire szükségem volt. “Szegény vagy, szükséged van rá!” — így biztatott az ördög. Fiatal asszony voltam már, egy kis leányom is volt, amikor Biblia került a kezembe. Sok Igének örültem olvasás közben, de igen megijesztett. Örültem, amikor azt olvastam: “Ne aggódjatok a ti életetek felől!" De féltem, amikor azt olvas-Van... Van szem, mely szüntelen figyel ránk. Van fül, mely meghallja esdő imánk. Van kéz, amely azonnal segít, ha kell. Van szív, amely bánatunkban sem hagy el. Van értelem, mely fényességet ád. Van Úr, Ki értünk hallatja szavát. Van vár, mely nekünk erős oltalom. Van béke és van édes nyugalom. Van fény, mely nem fog letűnni soha. Van hely, mely lelkünk örök otthona. Van út, mely oda bizton elvezet. Van Hős, ki megváltotta lelkedet. Van hit, mely megtart téged biztosan. Van remény, amely táplál gondosan. Van szeretet, amely el nem múlik. Van Isten, Ki megtart az örök életig. tam a Bibliában: "Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek az Ö ösvényeit." (Luk. 3:4.) Lelkemben felmerült a kérdés: hogyan tegyem én jóvá, hogyan egyenesítsem életem eddigi ferde útjait? Hogyan adadjam vissza az eltulajdonított holmikat? De azt is éreztem, hogy csak úgy nyerhetem meg lelkem békességét, ha megteszem azt, amit az Ige mond. Határoztam. — Összeszedtem a selyemdarabokat — akkor egy selyemgyárban dolgoztam — és elmentem a főnököm lakására. Csengetésemre ő maga nyitott ajtót és örömmel üdvözölt. — Üdvözlöm, Vera, hogy-hogy maga itt? Tessék beljebb jönni. Engedve a szíves hívásnak, ami elhatározásomban szinte megerősített, egy-két udvarias mondatváltás után rátértem a mondanivalómra. — Mondja, főnök úr, milyen véleménnyel van személyem felől? — tettem fel a kérdést. — A véleményem nagyon jó, teljesen meg vagyok elégedve, hiszen egyébként nem tettem volna meg előmunkásnak, ha kifogásom lenne személye ellen — hangzott a válasz. — Most az egyszer csalódott emberismeretében, kedves uram. Nézzen ide! Ezt mind a gyárban szedtem össze... A főnök szótlanul állt néhány másodpercig. — Csodálatos, hogy ezt most így bevallja —■, mondja rövid szünet után. — Igen, mert hivő lettem! Ha azelőtt is a Bibliát olvastam volna, biztosan nem tettem volna meg... De most amit csak lehet, jóvá kívánok tenni. — Vera! Akkor én most ezeket mind magának ajándékozom — volt a válasz. Elbúcsúztam. Hazafelé menve úgy éreztem, hogy nem járok, de szállók, repülök! Könnyű lettem és boldog! A selymeket sem tartottam meg. Nem kell átkozott, bűnös holmi a házamba többé! Drága testvérnőim! Miért van sok szomorú hivő gyülekezeteinkben? Miért haladnak sokan olyan nehezen hitéletük útján? — Mert rendezetlen dolgaik vannak. Ha boldog akarsz lenni, akkor tégy úgy, ahogy az Ige mondja: "Ne aggódj, de egyenesítsd az egyenetlent!” Ha jót akarsz tenni, ha jóvá akarod dolgaidat tenni, ne félj, mert veled lesz az Isten! Az ellenségedet is jóakaróddá teszi!” “Mikor jóakarattal van az Úr valakinek utaihoz, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi." (Péld. 16:7.) Közli: Nagyajtai Eszter "ANYUKA, ÉN ÚGY ÖRÜLÖK, AMIÉRT 4 KISLÁNY SZERETTE, AMIT ADTAM NEKI ÉS HOGY A KIS HÚGOM IS KAPOTT VALAMIT." Egész életünkön át azt tanuljuk, hogy jobb adni, mint venni. De mégis csak örülünk akkor, ha kapunk is valamit. Ahhoz pedig egyesen művészet kell, hogy magunkról teljesen megfeledkezve, másnak szerezzünk örömet és örüljünk csak azért, mert az is örül. Családi körünkben történt a következő eset: Idősebb kislányunk, aki korához képest igen bölcs, lement egy cserkész karácsonyi ünnepélyre. Minden kislány vitt valamilyen ajándékot annak, akinek a nevét kihúzta. Kislányom igen szép és nem éppen olcsó ajándékot vitt. Amikor érte mentem az ünnepély befejezésekor, örömmel szaladt a kocsihoz és mondja a velem levő négy éves húgának: "én igen örülök, mert amit kaptam, neked kaptam.” Amikor hazamentünk, becsomagolt három kis plasztik karkötőt, aminek értéke nem lehetett több, mint 5 cent, s átadta kis húgának és örömmel kívánt neki boldog karácsonyt. A gyermeki őszinteség annyira megnyilvánult benne, hogy nem gondolt arra, hogy amit ő adott, az sokkal értékesebb volt, de arra sem, hogy amit kapott nem is jó neki, hanem azt mondja nekem: "Anyuka, én úgy örülök, amiért a kislány szerette, amit adtam neki és hogy a kis húgom is kapott valamit.” Molnár J.
