Evangéliumi Hirnök, 1965 (57. évfolyam, 1-24. szám)
1965-02-01 / 3. szám
I960, február 1 EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5-IK OLDAL val bánjanak vrliink egész életükben. De hogy akarjuk, bogy Isten bánjon velünk? Elvárjuk, bogy rendkívüli bánásmódban részesítsen azért, mert már régen járunk a templomba és egész életünkben elég sok pénzt adtunk munkájára? Petiig lehet, hogy nem is olyan sokat adtunk, ha összehasonlítjuk azzal, amennyit másra költöttünk. Isten a legjobb bánásmódban akar bennünket részesíteni. De a mi életünk, eljárásunk határozza meg, hogy Isten bánásmódja mit eredményez a mi részünkre. A tékozló fiú és édesapja világosan bizonyítja ezt. Figyeljük meg — I. A GONOSZ INDULAT ÉS ÉLET AZ ATYA JÓ BÁNÁSÁT ELRONTJA. Azt mondja a fiú: “Atyám, add ki a vagyonból a rám cső részt.” Az apa kiadta. Jól bánt fiával. Azt adta neki, amit kért. De a fiú nem volt jóindulattal. Gonosz vágyak, tervek uralkodtak benne. Az apa jó bánása átok lett részére. Isten jó mihozzánk is. Soha nem kapott nép többet, jobbat, mint mi. Ifjainknak soha nem volt jobb alkalmuk a boldogulásra. De hányán elpusztítják testüket, lelkűket feslett élettel. Ez nem fog jobbra változni addig, míg az ember meg nem változik. Addig, míg az ember hajlandó “disznók között élni és moslékra vágyakozni,” nem lesz jobb sorsa. II. A MEGTÉRT, MEGVÁLTOZOTT ÉLET TÖBBET KAP, MINT AMIT REMÉL, VAGY KÉR. A megtért fiú azt mondja — v. 17-19. — “Bánj velem úgy, mint béreseiddel.” De mikor hazaérkezett, az apa nem engedte, hogy azt mondja. Elég volt a bűn beismerése — v. 20. — Az apa jobban bánt vele, mint amit kért. Visszafogadta fiának. így bánik Isten velünk, ha megtérünk, újjászületünk. Nem kell, hogy mi mondjuk Neki, hogy miként bánjon velünk. Nincs jobb atya nálánál. Legyünk engedelmes gyermekei. Molnár B. NŐK ROVATA Rovatvezető: Szerencsy Mária 105 Demott Lane, Somerset, N. J. Női konf. elnöke: Steg Mária Alelnök: Kocsis, Elizabeth Pénztáros: Hajdú, Elizabeth Jegyző: Szerencsy Mária AZ ÖLTÖZET SZEREPE Mindennapi életünkben van-e szerepe öltözékünknek, ruházatunknak, arról többféle a vélemény, sokféle a meglátás. Kétségtelen, hogy öltözetünk sok esetben kifejezője belső világunknak. A ruha sokszor nemes egyszerűséget, kifinomult ízlést képvisel, előfordul, hogy feltűnési szándékot takar, a gondozatlan külső viszont nem sok megnyerő elismerést biztosít viselőjének. A közelmúlt század történetének lapjain két esetet jegyez fel — a többek között — ami a fenti gondolatoktól bár egészen eltérő, de mint öltözet igen fontos befolyással volt, nem viselőjére, hanem környezetére. Oroszországban történt. Egy roszszul öltözött, tépett, rongyos ruhájú férfi lépett be egy könyvkiadó cég üzlethelyiségébe. Zsebéből előhúzta kéziratait és kiadásra ajánlotta fel a kiadónak. A kiadó nem sok ügyet vetett a rosszul öltözött emberre — hiszen ruháján keresztül nézte az embert — s a könyvkiadás gondolatával nem is foglalkozott, egyszerűen elutasította kérelmével a hozzá fordulót. A férfi, mialatt összeszedte kéziratát, szerényen megjegyezte: “Sajnálom ... pedig a közönség tudtommal kedveli írásaimat.. “Hogy hívják önt?” — szólalt meg a könyvkiadó. “Tolstoj” — hangzott a szerény felelet. Oh, most már boldogan állt volna rendelkezésére a kiadó, de Tolstoj minden megjegyzés nélkül csendben távozott. A reformáció nagy hőse, Luther Márton, érvelései, hitvitái harcaiban megfáradva, reménytelenül, elcsüggedve és szótlanul viselte lelke nagy terhét. Élettársa, a csendes, szerény Bora Katalin lelkét is érintette férje nehéz terhe. Érezte valamit tennie kell, valamit, amivel férje segítségére siessen. Tépelődött... mégis egy csendes asszony, egyszerű szavaival miként állhat a nagy szónok elé ? Egy gondolata támadt. Másnap reggel gyászruhába öltözött, s úgy jelent meg férje dolgozószobájában. Luther Márton megdöbbent. “Ki halt meg?” — kérdezte gyászruhás feleségét. “Meghalt a jó Isten!” — volt Bora Katalin válasza. Luther Márton megértette felesége válaszát, s a gyászruha mondanivalóját az ő számára, ráeszmélt a csüggedés között csak akkor jöhet kétségbeesés, ha meghalt a jó Isten. Ez a pár szó, mint hatalmas prédikáció töltötte be szerepét, elűzte a kételyt, új erőt adott a további küzdelemhez, a reformáció diadalához. Priscilla SAO PAL LÓ, BRAZÍLIA Jóságos mennyei Atyánk ezévben sokféleképpen bebizonyította hűségét gyülekezetünkkel szemben, melyért törekszünk örökre hálásak lenni Vele szemben. December 7-en este alámerítési ünnepélyünk volt az Ur kegyelméből, amikor bárom ifjú követte az Ur Jézust a hullámsírba, miután nyilvánosan bizonyságot tettek az Ur Jézusban való hitükről. Templomunk teljesen megtelt ezen alkalommal érdeklődő lelkekkel. Köztük voltak sokan olyanok, akik először láttak bibliai keresztséget és először hallottak evangéliumi prédikációt. Ének- és zenekarok szépen kivették részüket a szolgálatból, amit a jelenlévők nagy élvezettel hallgattak. Az est nemcsak a mennyben, hanem itt a földön is felejthetetlen lelki ünnep volt. Mindenért legyen a dicsőség Istené. Karácsony. —- Karácsonyi ünneplésünk is rendkívül áldásos volt. Különösen az fokozta örömünket, hogy tágas templomunk zsúfolásig megtelt hallgatósággal. Legnagyobb sajnálatunkra többnek nem voltunk képesek ülőhelyet adni. A zene- és énekkarok ismét jó szolgálatot tettek az Urnák és a jelenlévőknek. Emellett volt egy társas előadás és szavalat és ének többek által, melyek élvezetessé, változatossá és gazdaggá tették a karácsonyi programunkat. Misszióállomás. — Még megemlítem azt is, hogy gyülekezetünk december első vasárnapján, innen kb. 20 kilométerre egy új missziót nyitott, ahol minden vasárnap délelőtt istentiszteleteket fogunk tartani portugál nyelven. Vasárnap iskolát ott már néhány év óta tartunk és a rendes megjelenők száma felment harmincra is. Dec. 20-án tartottuk ott karácsonyi programmunkat és 75-en voltunk jelen. Most azon fáradozunk, hogy egy megfelelőbb helyet béreljünk ki a lelki munka végzésére. Kérem a testvériség imáját érettünk. Nagy István prédikátor —0— TAPASZTALATAIM Zsolt. 19:15. Kedves testvéreim! Midőn a közelmúltban megbetegedtem és orvosom megállapítása szerint kórházba és operálás alá kellett mennem, azt gondoltam, koromra való tekintettel, a mennyei Atyámtól megkaptam a Hazahívóniat. El is készültem reá. Orvosom felnyitotta belsőmet és egy komoly vágással 5 félére operált meg. Utána, amint felnyitottam szemeimet, az orvos ezt mondta: “Minden nagyon jól sikerült. Révy, tudod-e, hogy téged ott fenn valaki nagyon szeret?” “Tudom — mondottam, — az a valaki szeretett engem, mielőtt én tudtam volna Őt szeretni.” Mikor 24 éves koromban kezdtem keresni
