Evangéliumi Hirnök, 1965 (57. évfolyam, 1-24. szám)
1965-01-15 / 2. szám
X l I960, január 15. ilyen hitben természetesen semmi erő nincs. Az ember úgy érzi magát, hogy csak vak eszköz a “sors” kezében. Miért küzdene, miért remélne, ha úgyis hiábavaló minden igyekezete, sorsát el nem kerüli, helyzetén nem javíthat és nem ronthat. Ez a pogány gondolkodás, sajnos, nagy tért hódított már azok között is, akiknek módjában lenne megismerni az igaz Istent, Aki gondot visel rólunk, Akinek akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejünkről. Különös dolog, hogy az ember inkább hajlandó arra, hogy elhagyja magát, mintsem az Isten szeretetét megragadná, megismerné akaratát és ahhoz igazítaná életét. Hányszor halljuk a pogány beszédet, hogy a szerencse így, a szerencse úgy, s ha valakinek nincs szerencséje, akkor hiába tesz bármit, igyekezetének semmi sikere nem lesz. Halljuk hogy kinek mi a sorsa, azt el nem kerülheti. Halljuk, hogy kinek mi a természete, azon segíteni nem lehet, annyiszor halljuk ezeket, mintha csak a mohamedánok között élnénk. Aki a szerencsét, a sorsot bálványozza és ezeknek tulajdonít isteni erőt, az még csak az első parancsolatot sem ismeri. Aki pedig nem tudja, hogy az élő Isten semmiféle idegen isteneket nem tűr meg maga mellett és ha nem az egy igaz Istennek ád mindenben dicsőséget, hogyan teljesíthetné az a többi parancsolatokat? Ha pedig hiszünk Istenben, hinnünk kell azt is, amit az Isten kijelentett az ö megváltó szeretetéről, mely kárhozatos természetünket át tudja alakítani, a holtat elevenné, a gonoszt Krisztus követőjévé tudja tenni. Az bizonyos, hogy az igaz Isten is célt szabott életünknek. A mi életünk őelőtte sokkal becsesebb, mintsem azt minden cél nélkül szélnek eresztené. Mire rendelt hát minket az Isten? A legtömörebb választ erre a kérdésre Pál apostolnál olvassuk, aki ezt mondja a rómabeliekhez küldött levele 8-ik részének 29-ik versében: “Akiket eleve ismert, el is rendelte, hogy azok az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek.” Miért mondja sok ember, hogy ő azért nem változtathat nyomorúságos életén, azért kénytelen boldogtalannak maradni, mert Isten ezt így rendelte? Nem a legnagyobb Isten-káromlás-e az, amikor sokan még cégéres bűneiket és aljas szenvedélyeiket is, mint a részegeskedést, paráznaságot és ehhez hasonlókat azzal akarják takargatni és magukat azzal akarják mentegetni, hogy hát ők nem tehetnek róla, ha Isten így teremtette őket. Isten az embert tisztaságban és ártatlanságban teremtette. Az ember azonban bűnbe esett. Az Isten akarta ezt? Az Isten akarta-e azt, hogy természetünk annyira megromoljék, hogy képtelenek legyünk minden jóra és hajlandók legyünk Isten és embertársaink gyűlölésére? Ha az Isten ezt akarta volna, akkor lehetetlen, hogy megsajnáljon minket és szent EVANGÉLIUMI HÍRNÖK Fiát küldje értünk, hogy minket a kárhozatból kimentsen. De íme meg van írva az Istennek igéjében, hogy mire rendelt minket az Isten, ha ugyan megátalkodott gonoszsággal nem akarunk bűneinkben meghalni. Isten azt akarja, hogy mindazok, akik sóvárognak az üdvösség után, hasonlatosak legyenek az ö Fia ábrázatához. Nyilvánvaló, hogy Istennek ezt az akaratát senki sem teljesítheti, ha nem ismeri Jézus Krisztust. Mert hogyan igyekezhetnék én arra, hogy valakihez hasonlóvá legyek, ha azt az illetőt nem ismerem, nem ismerem tulajdonságait, sem azt a módot, ami által hasonlóvá lehetnék hozzá? Első kötelességünk tehát megismerni Krisztus fenséges személyét az evangéliumokból. Azután szükséges megtapasztalnunk, hogy az a Jézus, aki a földön járt, lélekben most is velünk van, kegyelnie és szeretete ugyanaz, szeretett minket, mielőtt mi ismertük volna Öt, munkálkodott lelkiismereteüiikben, mielőtt mi arra kértük volna Öt. Miben legyünk hát hasonlóvá őhozzá? Ő maga így szól: “Tanuljátok meg éutőleni, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok.” Ott látjuk életében az Isten iránt való föltétien engedelmességet, mert engedelmes volt Ő mind a keresztnek haláláig. Hasonlókká kell őhozzá lennünk a könyörülő és mebocsájtó szerétéiben embertársaink iránt, de hasonlókká kell lennünk az igazságtalanság és megátalkodott gonoszság elleni küzdelemben és mindabban, amit elénk követendő példaképpen állított a Ő tiszta, szent életében. Hogy miként cselekedjük ezt, vegyünk példát Krisztusnak alázatos követőitől, akik valóban hasonlókká lettek az Ö orcájához. A mi magyar evangéliumi egyházaink története bővelkedik az ilyen példákban. (!sak egyet elülitek a sok közül. Szegedi Kiss István, kálmánesehi buzgó lelkipásztor 1563-ban a pécsi bég fogságába került. A bég csak azért fogatta el ezt a kiváló férfiút, mert azt hitte, hogy hívei majd nagy váltságdíjat fognak fizetni érte. A gyülekezet tagjai hozzá is láttak a gyűjtéshez, de a bég folyton emelte a váltságdíjat, közben pedig egy l’erviz nevű vajdája rettenetes kízásokkal gyötörte a szegény rabol és embertelen módon bánt vele. Végre Szegedi Kiss István kiszabadult és ráckevei lelkipásztor lett. Két év múlva történt, hogy ez a kegyetlen vajda Ráekevébe került. Szegedi, amint ezt megtudta, szép virágcsokrot köttetett, gránátalmákat szerzett és elvitte ezeket ajándékba az ő egykori kínzójának. Pervíz vajdát meglepte ez a nagy szeretet és bevallotta, hogy lelkiismerete azóta szüntelen háborgatta őt, úgy, hogy sokszor alig tudott aludni. Ez a vajda később Szegedi Kiss István fiát pénzzel segítette a külföldi egyetemeken való tanulásában. íme a megbocsájtó szeretetben Szegedi Kiss István hasonlatos volt Krisztus orcájához! Igyekezzünk mi is erre a csodálatos hasonlóságra. 7-IK OLDAL Boldogok a halottak... Fülöp Árpád által mondott gyászbeszéd Németh Dávid testvér porhüvelye felett Garfielden, 1964. december 21-én. “Boldogok a halottak, akik az Urban halnak meg mostantól fogva, mert megnyugosznak fáradalmaiktól és az ő cselekedeteik követik őket.” Gyászoló Gyülekezet, szeretett Testvéreim! Az emberek keresik a boldogságot és mindent feláldoznak azért, hogy boldogok lehessenek ... A szegény úgy képzeli, hogy a gazdag boldog; a beteg az egészségest gondolja boldognak; az öreg a fiatalról képzeli, hogy az boldog ... Isten Igéje nem a gazdagokat, nem az egészségeseket, de nem is a fiatalokat tartja boldognak. Isten Igéje azt tanítja, hogy boldogok a lelki szegények; boldogok, akik sírnak, boldogok a szelídek; boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot, stb. Isten Igéje érthetően megmondja, hogy Istenen kívül nines boldogság. Hajszolják az emberek a boldogságot Istenen kívüli dolgokban, de nem találhatják meg. Az igazi boldogság Istennel van kapcsolatban és Istentől jön. Miért boldogok a lelki szegények? Mert Isten nekik adja a mennyek országát. — Miért hol dogok, akik sírnak? Mert Isten megvigasztalja őket. Miért boldogok a szelídek? Mert Isten nekik adja örökségül a földet. Miért boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot? Mert Isten megelégíti őket. Az Ur legelső nyilvános prédikációja e szóval kezdődik: “boldogok”... Ez azért van, mert az e szó után következő boldogmondásokhan látjuk, hogy a boldogság forrása maga az örökkévaló Isten ... és a boldogság Vele van kapcsolatban ... A Bibliában sokféle holdogmondás van. A sok között ez is: “BOLDOGOK A HALOTTAK...” E földön sokféle ember él és hal meg. Él e földön és meghal sok gazdag, vagy szegény; művelt, vagy műveletlen; öreg, vagy fiatal; hírneves, vagy nem ismert ember... Sokan sokra igyekeztek, nagy vagyont, nagy közmeghecsülást, sok tudást szereztek, de az ilyen halottak mégsem mondhatók boldogoknak. Deltát miért nem? Mert amit megszereztek, nem vihetik az örökkévalóságba magukkal, tehát nem nyertek általuk örök boldogságot. Milyen halottak boldogok hát? “AKIK AZ URBAN HALNAK MEG” Kik halnak meg az Urban? Az Urban azok halnak meg, akik az Urban éltek. Előfordul, de nagyon ritkán, hogy — mint a lator — az utolsó órákban megtérésre jut valaki. Általában az Urban azok halnak meg, akik már itt e földön Neki adták életüket. Isten az Ő Fiát, az Ur Jézus Krisztust leküldötte a földre, Aki meghalt azokért, akik az Általa fel-