Evangéliumi Hirnök, 1964 (56. évfolyam, 2-24. szám)
1964-01-15 / 2. szám
1964 január 15 EVANGÉLIUMI HÍRNÖK 5-IK OLDAL NŐK ROVATA Rovatvezető: Szerencsy Mária 17840 Lorain Ave., Cleveland 10. Női konf. elnöke: Steg Mária Alelnök: Szabó Istvánná Pénztáros: Kurtz Lajosné Jegyző: Szerencsy Mária "Mert az Istennél semmi sem lehetetlen . . Lukács 1:37. Drága Testvémoim az Urban! A fenti drága igével köszöntelek s az a szivem vágya, hogy mindnyájan úgy tudnánk felelni, mint Mária: “Imhol az Urnák szolgálója: legyen nekem a te beszéded szerint.” Sok drága testvérnőmtől kapott meleghangú levél késztet írásra most engem. Olyan szeretetnek a megnyilvánulása, amire soha nem is gondoltam és amelyhez hasonlóra soha nagyobb szükségünk nem volt. Csodálatos a gondviselés minden időben, de soha nem tudjuk úgy értékelni, mint a szükség idején. Valahogy így vagyunk mi most a testvéri szóval, a szerető szivekkel és az ebből fakadó imákkal. Tudjuk, hogy ez elsősorban a külmisszió drága ügyének szól.. ., de jól van ez így. Engedd arra emlékeztesselek, hogy az áldás viszszatér és a magvető aratni fog. Áldja meg az Ur a ti magvetésteket! Mi hála a jó Atyának, a hosszú út után helyben vagyunk és gyötörjük már javában ezt a jó régi spanyol nyelvet. 21 napot töltöttünk hajón, amiből az utolsó 7—8 nap egy kicsit sem volt kellemes. Lima-ban a hajónkat megürítették s így nem szűnt meg ringani állandó szabályossággal. — Négyünk közül én viseltem legnehezebben, úgyhogy öreg napjaimra (ha lesz olyan), sem kívánok hintaszéket. Hajónk több helyen kikötött s így alkalmunk volt fokozatosan megismerkedni Dél-Amerikával. Jó is volt ez így, mert ha csak úgy egyszerre ide cseppentünk volna, sokkal nehezebb lett volna elviselni. Egy-egy ilyen városban a szegénység, a piszok és a sötétség elképzelhetetlen. Az emberek úgyszólván az utcán élnek, (főznek, mosnak, esznek). Itt van az illemhely, a műhely, a piac és a szemétdomb, döglött patkányok társaságában. Lehet, mint kirándulók más szemmel néztük volna .. ., de mi azért jöttünk ide, hogy ezzel a néppel éljünk. Amíg egy ilyen várost végigjártunk, gyermekeink egy szót sem szóltak. Nem kérdeztek semmit, de a tekintetükben minden benne volt. Ilyen letörteknek még nem láttam őket. Csak akkor csillant fel a szemük, mikor a hajót újra meglátták. A partraszállás után kb. 36 órás vasúti utazásunkban, az Andok hegység kegyetlenül sivár kő- és homokrengetege ülte meg a lelkünket. Itt a hegyeket nem borítja lombos erdő, vagy illatos fenyő, mint Erdély bérceit. Vörös, fekete, vagy vakító fehér kő és homok minden. Néhol a völgyben még megkapaszkodik egy-egy kaktusz, vagy pompás fű, de megesik az ember szive állaton és emberen egyaránt a szegénység ilyen nagy foka miatt. Nagyon örültünk mikor végre Oruroba értünk, ahol atyafiak vártak reánk. Itt már szép gyülekezetek vannak. A miszszió egy iskolát tart fenn, ahol 300 gyermeg naponta hallja az Isten igéjét s megtanul írni, olvasni. Megtelt a szemem könnyel és hálával, ennek az új nemzedéknek a láttán. Egy érdekes dolog ragadta meg a figyelmemet: minden gyülekezet bejáratánál egy kis láda van felállítva ezzel a felirattal “Pro Hospital”. Megtudtuk, hogy ez a nép már hosszú évek óta arról álmodik, hogy kórházuk legyen. Ezért gyűjtenek ezekbe a ládákba az ő szegénységükből, s azért imádkoznak, hogy az Ur orvost is adjon, amire kórház lesz. így nagy reménységgel néznek felénk s elárulták, hogy nemsokára annyi pénzük lesz, hogy egy telket tudnak vásárolni. Hogy mikor lesz az apró pénzecskékből kórházi épület és sok más szükséges dolog, nem tudom, de hogy az Ur meghall imát és meg tudja áldani az özvegy fillérét, azt ők is tudják és én is hiszem. Ezen a helyen kezeltem az első aymara indián betegemet. Ahogy rongyai közül a sebes helyet próbáltam kiszabadítani — arra kértem az Urat, hogy adjon erőt azokat is olyan gonddal kezelni, akik nem kölni illatú patyolatban jönnek az orvoshoz. Mert az én betegeim ezek lesznek. Bárcsak megéreznék szolgálatainkból, hogy ‘‘az Ő sebeiben” lelkűk számára is van gyógyulás. Cochabamba, Bolivia, 1963 dec. 2. Tiétek az Urban: Margit (Dr. M. I. Cserepke) János (Rev. Cserepka J.) és gyermekeik: Katika és Barnuska Olvasd! Terjeszd! Szerezz új előfizetőket az EVANGÉLIUMI HIRNÖK-nekÜ A misszionárius nyelvet tanul Nehéz az őserdők lakóinak valamit úgy hirdetni, hogy megértsék. Hiszen sok mindenre nincs is szavuk. Hit, engedelmesség, vigasz, reménység . . . ezek a szavak mind hiányoznak, s évtizedek alatt lehet csak rátaláni egyre-egyre, mint drágagyöngyre, sokszor igen nagy áron, mint akkor ott a rengetegben akkor nyáron. A misszionárius koporsót ácsol, kicsiny koporsót. Négy nagyobbik gyermeke messze, máshol, és most a legkisebbet, az utolsót fekteti sírba. Vesződik fával, és vesződik szive bánatával. Valaki nézi, barna arcán részvét. Átérzi szenvedését ennek a messziről jött idegennek', s megkérdezi: “Ugye, most hazamentek?” A megtört apa csendes válasza: “Nem, mi most sem megyünk haza!” “Hát nem hallja a feleséged távoli sírását négy gyermekének, amint édesanyjukat keresik?” ‘‘Mindig hallja. Levelet ír nekik . . . Imádkozik értük forrón, sokat. De haza nem megyünk.” Sötéten villan a fekete szempár: “Akkor más szivetek van, mint nekünk.” Az apa békés, fájdalomteli szemét ráemeli: “A mi szivünk is vérzik, sajog, ha kis gyermeket sírba fektetünk. Egy a szivünk, de más az Istenünk!” A bennszülött elmegy felelet nélkül és a kicsiny koporsó tovább készül. De egy félóra sem telik bele, és nagy belső diadallal tele a látogató visszatér megint, mint aki rátalált a nagy titokra, nincs a szivében többé semmi kétség: “Mondd, ti túlláttok a látóhatáron?” A misszionárius rátekint: ‘‘Igen, túllátunk a látóhatáron!” S szeme felcsillan: hisz ez reménység! Milyen régen kereste ezt a szót! Most megtalálta — olyan drága áron. Hisz a keresztyén ember reménysége túl lát, mindig túl a látóhatáron! TURMEZEI E.
